Az illesztések, a közök,
a mihez mi, az oda ne,
a pontosan, a mód fölött,
a mindenütt a közepe.
A pillanat, a hogy bele,
az összes itt, a soha több,
a mégis a, a mit vele,
a foghatatlan mindörök.
A se helyet, a se időt,
a hiánya, a deleje,
a nem tudom, a működök,
a jaj de jó, a sohase.
A tépelődés ihlete,
az elveszek, az összeköt.
Forrás: Lélektől lélekig
Időben, térben távolodni. Eltávolodni. S odakötve
maradni mégis. Papírsárkány a szélben. Afféle.
Engedelmeskedni a mélyebb (magasabb?) erőnek
(akaratnak?, iránynak?), de nekifeszülni, kitartani,
röpülni. Van ilyen? Lehet így? Így lehet csak?
Megtagadni (elfeledni?) az anyai ölet (szemet,
szívet, szeretetet), de érezni (fogni, bekapni,
harapni), tartani a fogak közt a zsinórt (a kampót),
ami a titokkal, a megnevezhetetlennel, a lényeggel
összeköt, s ha tetszik, ha nem, meg-megrándul,
kifeszül, ellazul. Megérteni, hogy milliárdnyi
hasonló (személyes, egyedi) „összeköttetés”
létezik, s nem csupán emberi, állati, növényi, de
„elemi” szinten is, s mind a tulajdon horgán tátog
(úszkál, lóg, röpül), s azt hiszi (hiheti), hogy ő a
legfontosabb, a legkedvesebb, a leghasznosabb,
mi több, bizonyos pillanatokban az egyetlen, a
kiválasztott. Várni a kedvező szelet (napot,
csillagállást), a magasabb figyelem lankadását (?),
az ollót (?), a madzag elöregedését (?),
s véghezvinni (elkövetni), még ha előre vagy
hátra (látszólag) tapodtat sem, amiért „tudatosan”
vagy „öntudatlanul” éppen ott vagy, amiért
„létezel” (tevékenységedbe merülsz, nem merülsz,
kínlódsz, örvendezel). Például azt, hogy
madár vagy. Hogy messziről madárnak látszódj.
S hogy „emelkedettebb” pillanataidban (erősebb
széllökések közben?) magad is annak hidd magadat.
Hallgatózni (fülelni), pislogni a fészken (mintha
fiókáiddal a szárnyad alatt), s ha zajt hallasz,
mozgást látsz, mindaddig ott maradni, amíg
végveszélybe nem kerülsz (kerültök), s hirtelen
föl nem kell röppenned. Akkor is,
csipogva-csattogva, támadásra készen csak a
szomszéd ágra (látó- és hallótávolságra) szállni,
riasztani a környezetet, támadni, ha muszáj,
feszíteni, rángatni, tépni a zsinórt. Átélni,
bizonyítani, hogy ha nem csupán a saját életedről,
hanem az életről van szó, akkor képes vagy
felnőni a végtelenhez, akkor a szádba (a testedbe)
akasztott horgon te tartod a mindenséget,
hiába száll veled.
Forrás: Lélektől lélekig
Születésünkkel sebet ejtünk.
Létezésünk kiszakít valamit
és eltakar valamit a teljességből,
halálunkkal pedig árnyékot vetünk.
– Mivégre vajjon mindez? Vajjon mivégre?
Forrás: Lélektől lélekig
Ha fölfedeztél
bármit, bárkit: ne hidd, hogy
csak azóta v a n .
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor már csaknem elveszek:
hiányod megfogalmaz.
Két gyengeség beleremeg,
kettejük mily hatalmas!
Lehetetlenségünk ragyog!
Nincs szem, mely belenézhet.
Taglalhatatlan állapot
— nem része az egésznek.
Nincs időnk. Nincs történetünk.
S mi nincs, az múlhatatlan.
Nem ismerünk erényt, se bűnt
az Örök Pillanatban.
Forrás: Lélektől lélekig
Kell,
hogy legyen egy szem,
akiben
megláthatom magam.
Kell,
hogy legyen egy kéz,
akivel
ketten vagyok magam.
Kell,
hogy legyen egy száj,
akinek
elmondhatom: vagyok.
Kell,
hogy legyen egy szó,
akiért
élek, nem én vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Élni az áldott életet,
a napfényt, a félelmeket,
a szaporodást, születést
élni az embernek kevés:
meg kell rágni a létezést!
mivel az ember telhetetlen,
gyógyszere: bánat, bánat ellen,
s az ember elgondol sokat,
e kíntól úgyis megdagadt
világba még világokat,
egy kis csíkot túl a végtelenen,
s elgondolja önmagáról, hogy: van,
s elgondolja hogy ne legyen.
Forrás: Magyarul Bábelben
Kirajzolódom végleg a világból,
mint csupasz falnak állított fogoly,
külön kezel, kivételes magányban
a tanuk nélkül dolgozó pokol.
Egy porcikám se bízná senki másra,
ha únja már, magam kezére ad,
s én folytatom, hol éppen abbahagyta,
a két kezemmel, úgy és ugyanazt.
Ki itt találna rám e szörnyűségben,
és végignézné, mit is művelek,
nem hinné el tulajdon két szemének,
s egy szót se merne szólni senkinek.
Íly nyomorúság ugyan mire várna?
Mi hátra van, bevégzi egymaga,
hogy holta után is beléremeg,
meg-megrándul a hóhér kosara.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Egyedül te vagy állandó, igaz.
A mindegyek közt legvégső vigasz.
Szemedbe foglalsz: lásd, eléd ülök.
Ha sejtjeimmel sejtlek, szédülök.
Egyedül benned vagyok nem-mulandó.
Te általam vagy: így lettél halandó.
Ismersz engem, jobban, mint én magam:
kell, hogy szeress, jobban, mint én magam.
Bármerre vagy, rám nézel mozdulatlan.
Te bujkálsz bennem minden mozdulatban.
Te vagy a vágy, mely illó és örök.
Te megváltasz, miként megvált a rög.
Ma még tudom: csak szólnom kell, s te vagy.
Megvallak mindig. Magamra ne hagyj.
Forrás: Lélektől lélekig
Föl-fölvetem és némán eltűnődöm, mi is lelt tegnap este engemet?
Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl
hálóingemet, egyedül álltam,
kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen,
s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.
Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,
este, melynek már szinte teste van, a pillanatok
estek és zuhogtak és én dadogtam:
– Késő este van, éjszaka is talán,
s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még
és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,
fekete sűrűség?
Eszembe jutott minden, ami rossz volt,
rossz gondolat, vers, csók, kihűlt falat
és annyi régi, sápadt ismerősöm,
ki messze van, vagy lent a föld alatt.
És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,
csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,
nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,
mely fedez és véd a zord hidegtől,
véd és takar magamtól engemet:
jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat
és védő ingemet.
Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,
nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,
se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás,
törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok; se vándor,
aki meredélyre kaptat, se út, se cél – és költő sem vagyok,
csak ember, aki minden idegével
lágy takaró s melengető vacok után sír
és csak áll a nagy sötétben
s meztelenül
Isten előtt vacog.
Forrás: Lélektől lélekig
