Most leoltottam a csillárt és a szoba homályba merül.
Asztalomon ég csak a lámpa, fénye merev kört vág körül.
Éles sugárkörében a tinta és papír, meg az újságlapok,
Mint a rovar a fénybe, ebbe a varázskörbe ragadok.
(Tudja, hogy végül elperzseli és halálra égeti magát,
De újra és újra nekiesik s ha beledöglik: nem adja alább.)
Most olyan egyedül vagyok, mint Isten a teremtés elején.
Félelmetes ez a magány, nincs hang, nincs fény, nincs te, meg én,
Nincs pajtás itt, nem cirpel cimbora, szeretőm nem segíthet, senki se.
Fegyver nélkül és egyedül vagyok.
Kezdetben volt az Ige és semmi más, se holdak, se csillagok,
Oly mélyről jön ez a szorongás, tán így születik az ember, mint a gondolat.
Néha kiabálni szeretnék munka előtt, valami elszorítja a torkomat.
Jó lenne imádkozni, vagy felhívni egy rokonomat,
Talán tud egy varázsszót, lám, volt, aki rothadt almát szagolt,
És volt aki agyonlőtte magát és vére a papírra folyt,
De én tudom, hogy itt semmiféle alma nem segít.
Ebben a magányban néha félni kezdek itt,
Mert ijesztő most ez a csend s a levegő fojtó és szintelen.
Nem is tudom, mi lesz itt, ha most megmozdítom a kezem –
Talán láng csap fel és égni kezd a csipkebokor,
Vagy seregek kelnek csatasorban s megrohannak engem ki botor
Kézzel felidéztem a semmiből azt, ami eddig nem volt soha, soha még.
Lehet, hogy irtózatos az arca s olyat kiált, hogy elhasad az ég
S az emberek elfödik homlokuk, a földre esnek és sírni kezdenek.
Talán hegyomlás lesz és eltemet engemet,
Vagy harangszó, oly szelíd, mint a halak
Mozgása, vagy repül talán, mint a madarak,
Vagy félszemű lesz és a kezében kés forog.
Egyetlen szó talán, de olyan, hogy a torok
Hörögve szorul össze és bőgés buggyan rajta, mint a vér.
Lehet, hogy fakír kötele lesz, ami az égbe ér.
Én nem tudom, mi lesz, de most itt vagyok a helyemen
És inkább itt pusztulok el, de kifejezem,
Aminek nincs neve még, se hangja, se formája, kevesebb,
Mint a lehelet és a csillagoknál ismeretlenebb
És a halálnál érthetetlenebb. Mert senki nem mondhatja meg, csak én,
Huszonnégy betű az egész, talán csak játszom velük, mint a gyerek.
Mindenesetre mélyen lehajtom a fejemet,
Az is lehet, hogy egy napon belehalok.
Nincs mentség, nincs kifogás, nincs varázsszó, Isten egyedül hagyott.
Talán Ádám indult el így a világban, idegen
Tengerek és földek között, a jég csillogott még a hegyeken
És olyan csend volt, hogy a meteorok esését is lehetett hallani
S ő szűkölve a földre borult és kihördült a száján valami…
Forrás: Lélektől lélekig
