Oly árva lehetsz, hogy jaj, jaj neked,
s elfog az undor és a rémület
s bár légyként rajzik körötted az ember,
néha csak az segít, hogy odaállsz
a tükröd elé; ott végre találsz,
csak ott találsz valakit, aki ismer.
Lehetnek barátaid, nőd, fiad,
és talán mégis magányos fa vagy,
mely szeles pusztán dideregve reszket –
s barátoké a napjaid sora
s a nővel alszol minden éjszaka
és lelked szemefénye az a gyermek.
De ők alig értik, hogy mit beszélsz,
egy őrült álma, amiről mesélsz,
nem rokona sehogy az életüknek –
örömödhöz mind hűvös, idegen,
szorongásodra részvét nem terem
és kíváncsiságuk is ritka ünnep.
Végül nem ismersz magadra te sem,
betanulod a kéz, az arc s a szem
ripacs-játékát s ismétled örökkön –
Néha megzendül benned egy igaz
hang és megriadsz: „Én, én vagyok az?”…
Ilyen árva is lehetsz még a földön!
Szabó Lőrinc fordítása
