Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
Mint a miénk most? – kínok imája! –
Nyisd meg, Nagyúr, a fellegek kárpitját,
S irgalmas szívvel figyelmezz rája.
Nincs annyi fűszál libanoni lejtőn,
Mint ahány könnycsepp bús magyar szemekben,
Hallgass meg, kérünk, jaj, most az egyszer,
Miatyánk, ki vagy a mennyekben!
Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
Hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
Sok volt a vétkünk – nagy büszkeségünk,
Felhőkig járt az álmodásunk –
De most bánattól gyötrötten mondjuk:
Szenteltessék meg a te neved!
Végigvertél a borzalommal,
És mégis, most is széthúzunk, látod.
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
Jöjjön el végre a te országod…
Ugye nem szórod szét ezt a népet,
Bujdosónak a nagy világba,
Hiszen te hoztad Ázsiából
S verted, de védted a pusztulástól
Ezer évig! Mondd csak: hiába…?!
Voltunk a véres védőbástyád,
S voltunk villámló ostorod,
Tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
Legyen meg a te akaratod!
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
S küldd az erőt a rossz karunkba!
Küldj halk esőt a földjeinkre,
S legyen gondod a barmainkra…!
Önts enyhülést a lelkek tüzére,
S tudsz: szeress! ha kell: fenyíts!
Csak legyen béke, boldog megértés,
Miképpen mennyben, úgy a földön is.
Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
Nincsen koldusabb néped minálunk.
Nézzed a gyermek éhező száját,
Asszonyainknak bús Kálváriáját,
Ha te nem segítesz: elveszünk!
Ó, add meg hát a napi kenyerünk…!
Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
Gőgösek közt bizony elsők voltunk,
De most a házunk hamva van fejünkön,
S a bűnbánat megtépte köntösünket,
Isten! istenes szerelemmel
Bocsásd meg a mi vétkeinket!
Minket megvertél, magyar Isten,
És megverted az őseinket.
De fiainknak minden más nép
Felejtse el apái vétkét –
Sok számolatlan számadásunk –
Miképpen mi is megbocsátunk
A mi ellenünk vétkezőknek…
Torkunk rekedt a rimánkodástól…
Az ős magyar föld: merülő gálya.
Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
Oltalmazd meg, vigyázz rája,
És ne vígy minket a kísértésbe!
A tenyereden, Isten-apánk,
Hordod az ember-milliókat.
Mi is elférünk békében ottan,
Csak vesd ki köztünk az árulókat!
Nem kell minékünk más hódolása,
És nem vágyik a magyar sehová sem,
Csak engedj élni, tüzekbe nézni…
Tilinkószónál… mesét mesélni…
És szabadíts meg a gonosztól! – Ámen.
Forrás: Vitéz Somogyváry Gyula: Magyar Miatyánk 1919-ben
