Ötven felé kivetjük önmagunkból
mindazt, ami cifra s szedett-vedett lom,
s oly komor, fönséges lesz a lelkünk,
olyan hideg és kongó, mint a templom.
Kosztolányi Dezső: Ötven felé
Akárhogyan kanyarog az út
lehet emelkedő lehet völgymenet
a végső megaláztatáson kívül
sok meglepetést
számunkra már nem tartogat
Mégis mindenki másként fogadja
az ismerős maskarákat
a kísértő démonokat az unt helyzeteket
Más-más rögeszmét követve gázolunk előre
folyvást fogyatkozva meg-megtizedelve
s újabb tizedelések felé közeledve
Védjük és óvjuk ami még menthető
ami ideig-óráig még becsülhető
egy-egy önzetlen jótanácsot
kéretlenül kapott emberi gesztust
A hamis prófétákat alantas céljaikról
előbb-utóbb mi már biztosan fölismerjük
hiába varázsolnak a semmiből
egyszarvút galambot és bárányt
kavargó színes káprázatokat
Akik a világi hatalomra törnek
gyorsan lelepleződnek
Akik önös érdekeikért föláldozzák
a többiek életét és sorsát
a vesztükbe rohannak
Ilyesféle bölcs szavakra futja csak erőnkből
pedig tudván tudjuk
az ember irányítható és gyarló
s az élete mint szélben a mécsláng
kioltható egyetlen fuvintásra
És mégis csodákra képes
ha önmagán túláradva egyszer
teremtő képzeletére bízza magát
ha elfogadja és vállalja a szabadságát
A lét esélyét a gazdátlan reményt
táplálni és megőrizni kevés a szó
s most már a mi feladatunk volna
botcsinálta fogadatlan prókátoroké
imbolygó és botladozó pasasoké
Ám nem tudom lesz-e elég erőnk s hitünk
türelmünk ügyességünk és ravaszságunk
hogy az előttünk járók példáját követve
átmentsük a hétköznapok sivatagos tájain
a gyanúsítgatások és a vádak poklain
a hiúságunk szakadékos vak homályán
Vajon képesek leszünk-e a lemondásra
elhányni és hátrahagyni érte minden egyebet
az életünk árán is védelmezni amíg lehet
hogy sértetlenül világoljon akkor is
mikor már nem leszünk
Forrás: Lélektől lélekig
