Borostyánkőbe zárt bogár,
még látszik hajszálgyenge csápja,
belezárta a lágy halál
a kemény hallhatatlanságba.
Itt csillog mint üveg mögött,
egykori vergődése hol van?
sírt, bogárhangon zümmögött,
elszállt a sírás, mondd meg hol van?
bezárva, páncélos halott,
örökre rajta díszruhája, –
az a kis lélek van, ha volt,
köröz hangtalan zuhanása.
1959
Forrás: Magyarul Bábelben
Őrzöm az arcod lelkembe zárva,
Mint kalitkában fogoly madarat,
Őrzöm vidám nevetésed,
Mint telihold a sugarat.
Őrzöm szemeid csillanását,
Mint kelő napfényt a reggel,
Őrzöm egy bús tekinteted,
Mint csillagokat az éjjel.
Őrzöm elveszett szerelmedet,
Mint kőtáblák az ősi jeleket.
Forrás: Lélektől lélekig
Lányos mosollyal álmodik a tó,
zöldes szemében könnyű végtelen;
gyógyít a fény, a csend, a néptelen
hajnal: – nem ébredt még fel a Való.
Még álmodik pár percig a világ,
valami másról mélyen álmodik,
valami közeledő távolit –
– mint a magot a záruló virág.
A csipkebokor szirmai lehullnak,
nem pompázik vörös tavasz idő:
– a megfogant gyümölcs köré az ujjak
védő, kemény csonthéjas ökle nő!
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
