Címke: megtisztulás

  • Czóbel Minka: Rétegek

    Orgona hanggal hangzik az ének,
    Ünneplik napját Megváltónk
    Mennybemenetelének.

    Ott térdel a nép
    Sürűn egymás mellett:
    Durva szövetü földi alakok
    Terjesztik a köznapiság lehét.
    Minden szívben sajátos kicsinyes gondok:
    Az önzés, a vétek. –
    Közöttük téved,
    Az őrület sötétlő árnya,
    Anyagiasság durva homálya.

    Növendék lányok szines ruhákban,
    Fejecskéjükben: hiúság gondja,
    Érzésűk: „kényelmetlen”
    Czifra, szokatlan, új öltözetben.

    * * *

    Amott egy sorban hetyke legények:
    Kihívó szemek felvillanása.
    Még most is? – Itten?
    – Hisz’ jó az Isten! –

    Öreges asszonyok.
    – Hosszú az élet –
    De minek éltek?
    Szivűkben még mindig az anyag hatalma,
    Mely egyre csalja
    A földi embert
    Vágyról vágyra,
    S nem nyujt nyugalmat, és nem nyujt élvet.

    * * *

    De im, a sok lehajtott fej felett
    Kitárt nagy templom ajtón
    Beolvad, beözönlik
    A forró, arany déli fény.

    Tömjén-felhőkön szállva
    Napfény, s égő viasz-gyertyák sugárja
    Arany fátyolt szőtt, mely ott lebeg
    A sötétlő fejek felett.

    * * *

    S a fátyolon túl, egy más rétegen,
    Magasztos-édesen,
    Elszálló hanghullámok:
    Az orgona mély, zúgó hangja.

    * * *

    Keresztül tör most rajta
    Fényes sugárként
    Az oltár felöl felhangzó szó:
    Sursum corda!

    * * *

    E szóba füződik most minden eszmény,
    Mely mint fehér vágy, tiszta gondolat
    Ott lenn fakadt
    A sötétlő szivekben:

    A szeretet egy-egy csilláma,
    A hit, a lelkesülés, a remény.
    Felszáll e szóval, mint kúszó növény
    Sugár fa ágán,
    Hogy nő, hogy terjed!

    Már áttöré a templom boltivét,
    Már ottan száll
    Napsugaras, kék, forró nyári égen,
    Mint egy hatalmas nagy madár.

    * * *

    Hogy lenn maradt a vétek,
    Salak, sötétség,
    Oh e legfelső réteg!

    Nagy Istenség, ezen keresztűl látlak,
    Felszállok hozzád,
    Im, elérlek!

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Áprily Lajos: Rábamenti alkonyat

    Szeretem ezt a fáradt férfi-sort,
    mely síp jelére és sziréna-szóra
    megindul tarlón s hűlő réteken
    a városvégen surranó folyóra.

    Lihegve jönnek, izzadt-kormosan,
    az izmuk reszket még a kalapácstól,
    fülükben búg a lenditő kerék,
    reszelő sír, és vasfűrész rikácsol.

    Ez asztagtól jön s tarlókon csap át,
    kiszikkadt testét szúrja még a polyva.
    A cséplőgépek forró kórusát
    a vére most is zúgja, zakatolja.

    Vetkőznek. Barnák. Vízbe rontanak.
    De egyikük fehér, akár a testem.
    Van szíjas testü és torzul sovány,
    mint Krisztus teste falusi kereszten.

    De most erősek. Hősök, hangosak:
    kurjantanak s atléta-nagyra nőnek.
    Az örömüktől felriadt vízen
    lapos kaviccsal, versenyezve, szőnek.

    Letisztul róluk füst és munka-szenny,
    hancúroznak habosra szappanozva.
    Aztán tombolnak s szomju bőrüket
    a felcsapó víz végigzáporozza.

    A parti gyepről int a zubbonyuk.
    Áldott-meleg a kormos ing. A Rába
    sugártalan. Egy csodakék madár:
    szalakóta repül az éjszakába.

    Éhesek, frissek. Tiszták, pajkosak.
    Sötét hajukról vízcseppek peregnek.
    Lelkükben tündér jár: a kedvesük,
    s a hűs gyepen füttyösen dideregnek.

    Pápa, 1932

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Felséges Úr!

    Felséges Úr!
    Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
    szabad-e néki bemenni Önhöz?

    Felséges Úr!
    Fáradt vagyok már, sajog a lábam
    állni e fényes előszobában.

    Felséges Úr!
    Lássa, szívemben a reménység jó,
    de Önt meglátni nem vagyok méltó…

    Felséges Úr!
    E házon kívül mindent az ár mos:
    messziről jöttem, s köntösöm sáros,

    Felséges Úr!
    Lázadó vérem jaj, lecsitult rég:
    ottbent csak sírnék, elébehullnék! –

    Felséges Úr!
    Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
    szabad-e néki bemenni Önhöz?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Ez már az ősz

    Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
    dalt próbál szegény, a füvek között.
    Szakad a húr, szétfoszlik a vonó –
    nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

    Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
    Közeleg a rozsdaszínű áradat.
    Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött –
    elnémul a rigó, el a tücsök.

    Mily korán jő, mily korán tör felénk –
    hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
    Be üres is volt idén a pohár,
    be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

    S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
    az őszi ég keserű sugarát.
    Hiába isszák, nem ad már erőt,
    csügged az ág, sárgára vált a zöld.

    Csügged az ág, ejti leveleit. –
    Ó, ha az ember is a bűneit
    így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
    de állhatnék telemben bűntelen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • MAKAY IDA – Halott ág

    Már leszaggattam. Halott az ág.
    S még hogy szorítják a testvérek!
    Minden kis íz küzd. Visszavág.
    Még tartják: holtját az élet.

    Előttük meg kell sarunk oldanunk.
    Mint Mózes, hogy a lánghírt kapta.
    Könyörögnünk: Majd így öleljenek
    minket abban a pillanatban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Láz

    Piros köd szemem előtt – semmi más,
    És égés, égés – kínpadi parázs,
    Csontigható hő – s egy vigasztalás:
    Hogy ez talán már a tisztítótűz,
    S belőlem minden rosszlelket kiűz.
    Most ég ki belőlem a sok salak
    S mi megmarad: a lélek érce csak.
    Most ég ki minden idegen elem,
    Amit a sátán gyúrt össze velem,
    S ez égésből ha újjáéledek,
    Aki lenni szeretnék: az leszek.
    Leszek tűzlátta phönixmadár,
    Ki célja felé nyílegyenest száll.
    Gúzs nem köti és nem bántja bilincs,
    Röpte: ajándék, akadálya nincs.
    Sosem-látott kék egek emelik,
    Hálákat ad, ahogy emelkedik.
    Önön hamvából győztes szárnyra kel,
    És a földnek a mennyről énekel.

    1. szeptember 24.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Kosztolányi Dezső: A kártyás sír

    Bitang! – kiáltja a szélvész utánunk,
    zsivány! – sziszegi és megyünk tovább,
    s mint a gyerek, akit véresre vertek,
    isszuk az undor keserű borát.

    Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
    s az álmok álma csöndbe hull reája,
    és játszani kezd elhagyott szívünkben
    az életünk laterna magicá-ja.

    Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
     látunk karácsonyt, kávés reggelit,
    és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
     és a szemünk könnyekkel megtelik.

    És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
     és a sötétség járkál körülünk,
    a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
     halálosan magunkba merülünk.

    Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
     az életünktől borzadozunk által,
    az egyik sír, a másik átkozódik,
     a költőben fölreszket egy csodás dal,
    és akinek egy pásztor volt az apja,
     az messziről egy pásztorfurulyát hall.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: A homlokodtól fölfelé

    A homlokodtól lefelé
    ha jött érzékiség akármi,
    egész testedben mindenütt
    jó cinkosra tudott találni.
    Milyen gyöngeség, hogy soha
    nem volt olyan jó örömöd,
    mint húsodat felejteni
    más húsok ajkai között!

    S nem nézed-e irtózva most,
    hogy mily hiú és ostoba
    a kedvek s nedvek részegen
    üdvözölt paradicsoma,
    a szép állat, amely nem is
    szép tán, csak a te pokoli
    kéjed önzése kényszerít,
    hogy hízelegj s hazudj neki?

    Minden ellenség, ami él,
    és csak mint prédáját szeret;
    mind csak győzelmének örül,
    annak soha, hogy segített.
    Sírsz, mert idegen láthatár
    borul rád? Csoda kellene?
    Mindig megbüntet valami,
    ha rászorulsz valakire.

    Harminc év van már benned; óh,
    harminc év, mennyi gyötrelem!
    Harminc év, mennyi bujdosás!
    Harminc év, mennyi, mennyi szenny!
    Bújj el magadba, nyomorult:
    egy még szent s tiszta, az agyad,
    melyben a test számára csak
    undor és megvetés maradt.

    Füled és orrod szimatol,
    megcsal, megoszt, elad a szád,
    a kéz kinyúl, szemed bolond,
    sajgó velőd csurranni vágy?
    Ébredj! A piszok csalogat!
    Vigyázz! Maradj a magadé!
    Férfi, légy tiszta legalább
    a homlokodtól fölfelé.

    Forrás: DIA