Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan –
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.
Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –
oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.
Forrás: Szeretem a verseket
Valami olyan csend ez itt,
mély értelmét úgy őrzi titkon,
hogy minden, miről szó esik,
őhozzá kell, hogy igazodjon.
Valami olyan messzeség
van itt örömben, szenvedésben,
hogy az életben, ami szép,
ővele kell, hogy összeférjen.
Valahogy olyan vagy magad,
messzeségből, csendből szövötten,
hogy a tegnapi rohanat
már értelmetlen énelőttem. –
S versem is immár halkuló,
és olyan messziről világol,
mint ott az ormokon a hó
e bűvös vagon ablakából.
A sürgés-forgás csábított.
Csend s messzeség híjával éltem.
Úgy tűnt: időben ott vagyok
mindenütt, pedig egyre késtem.
Vágytam száguldó életet, –
s csak kapkodtam, nem cselekedtem. –
De igaz sikert hol lelek,
sikert, mit nem olcsón szereztem?!
Csend, messzeség és te magad,
bocsáss meg: mindent újra kezdek.
Felégetem a hidakat,
mik zajba-bajba visszavisznek.
Rohanás félre nem vezet.
Mindegy, hogy búm vagy örömem lesz:
erős leszek és nagy leszek. –
Más nem méltó az életemhez.
Fordította: Tellér Gyula
Forrás: –
