Címke: Mihail Lermontov

  • Mihail Lermontov: A költő halála

    Meghalt a költő! Tisztasága
    rabját, gonosz szó fente be,
    bosszús szívét golyó találta,
    aláhorgadt nemes feje!…
    S mert alantas sértés, gyalázat
    nagy lelkén nem száradhatott,
    mint annyiszor már, maga lázadt
    a világ ellen – s most halott!
    Halott!… Mivégre a dicséret,
    a jajongás, a nagy szavak,
    a dadogó, szánalmas érvek?
    Hiszen a sorsa telt be csak.
    Ti hajszoltátok fenekedve
    a béklyótlan, merész zsenit,
    szítottátok fel – kényetekre!
    a hunyó tűzvész üszkeit.
    Örüljetek hát! Ezt a szégyent,
    gyötrettetést nem bírta el:
    kihunyt, csodás szellem-szövétnek,
    koszorúja porban hever.

    Gaz gyilkosa – nem volt menekvés!
    pontosan és hidegen ölt.
    Nem reszketett a fegyveres kéz,
    üres a szív – jól működött.
    És nincs is mit csodálni: messze
    országból jött, mint annyi más
    szerencselovag, pénzvadász,
    s a sorsa épp hozzánk vetette.
    Dölyfösen járt köztünk – kinek
    nincs köze földhöz és beszédhez,
    dicsőségünkre fel nem érez,
    nem is tudhatta, ama véres
    percben mire emel kezet!…

    S meghalt – s fekszik sötét verembe,
    mint ama dalnok, kedves, ismeretlen,
    ki vak féltés prédája lett,
    kit ő zengett csodás erejü versben,
    s kit, mint őt, hidegen egy kéz leteritett.

    Mért hogy az egyszerű barátság, enyhe béke
    világát ez irigy világgal felcserélte,
    mely fojtogat szabad szivet, lángszenvedélyt?
    Miért adott kezet hitvány rágalmazóknak,
    hazug szónak miért hitt, s alamuszi jóknak,
    ő, ki az embert jól ismerte rég?…

    És ők koszoruját letépték, és helyette
    babérral befont töviskoronát
    kapott, mely durván felsebezte
    fenséges, büszke homlokát.
    Utolsó perceit keserítette méreg:
    álnok fülbesugók, gonosz tudatlanok,
    s meghalt, s mardosta fullánkos remények
    tüntén keserű kín, s bosszút nem állhatott.

    Elnémult a gyönyörű ének,
    s nem zendül többé soha már.
    Lelt szűk, iszonyú menedéket,
    s pecsét alatt hallgat a száj.

    Elfajzott, korcs kevélyek,
    vétkükről hírneves atyák utódai,
    kegyetlen sorsszeszély sújtotta nemzedékek
    rabszolga-lelkű megtiprói, ti!

    Ti, kik a trón körül sóváran tülekedtek,
    szabadság-, szellem- és dicsőség-gyilkosok!
    Törvényetek oltalmat ád tinektek,
    igazság, jog nem fog ki rajtatok.
    De van egy más biró, s minden bűnök tudói,
    rettentő lesz ítélete!
    Aranyatok nem fog megóvni,
    szándékot, tetteket ismer ő eleve.
    S nem óv ott rágalom! Mind meglakol bűnéért,
    irgalmat ne reméljetek!
    Mert nem moshatja le a költő tiszta vérét
    pokolfekete véretek!

    Lator László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Lermontov: Angyal

    Éjfélkor az égen a csendből elő
    Angyal szállt, zengedező.
    Felhőseregek, csillag-miriád,
    A hold hallgatta dalát.

    Mily boldog a lélek – ilyen szava kelt –
    Amíg hona édeni kert.
    Jóságos az Úr! – öntötte szelíd,
    Hű szíve dicséreteit.

    Csecsemő-lelket vitt – átölelé –
    A könnyek völgye felé.
    Elszállhat a dalból a szó idelenn:
    A dallam, a hang sohasem!

    Szennyezte, gyötörte soká a világ,
    De emelte a lelket a vágy.
    S nem adta az égi zenét amíg élt
    A földi üres dalokért.

    Illyés Gyula fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Lermontov – Nem gőgös szépség

    Nem gőgös szépség eszközével
    bűvöli ő az ifjakat,
    sóhajtva, néma szenvedéllyel
    nyomában nem tolonganak.

    Nem dölyfös hullámzás a keble,
    nincs termetében isteni,
    lába elé lehullva, benne
    szentségét senki nem leli.

    De mégis, hogyha szól, ha nézed,
    az arcán minden mozdulás
    csupa mosolygó, lelkes élet,
    oly egyszerű és csodás.

    És hangja úgy lelkedbe árad,
    mint régi szép emlékezet,
    s a fájó szív szeretve bágyad,
    szégyenli szinte, hogy szeret.

    (Fodor András fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Lermontov: Nem gőgös szépség

    Nem gőgös szépség eszközével
    bűvöli ő az ifjakat,
    sóhajtva, néma szenvedéllyel
    nyomában nem tolonganak.

    Nem dőlyfös hullámzás a keble,
    nincs termetében isteni,
    lába elé lehullva, benne
    szentségét senki nem leli.

    De mégis, hogyha szól, ha nézed,
    az arcán minden mozdulás
    csupa mosolygó, lelkes élet,
    oly egyszerű és csodás.

    És hangja úgy lelkedbe árad,
    mint régi szép emlékezet,
    s a fájó szív szeretve bágyad,
    szégyenli szinte, hogy szeret.

    (Fodor András fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig