Mit sarjú-hajak csiklandozva fednek,
Szeretném megcsókolni
Két vakszemed, a halványt,
Két kies völgyét a te szép fejednek.
Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni,
Belopózni fejedbe,
Szűz szeretnék maradni
S valami újat lelni, kitalálni.
Most én a Halál szárítóján lengek
Tele gondolatokkal.
Óh, talán testem sincs már.
De test nélkül is vágyok és esengek.
Csókosan s szűzen akarnék én válni
A fejedet csókolván,
Azt a két kies völgyet:
Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni.
Forrás: MEK
Boszorkák dobáltak meg
A bús csodáknak ligetében.
Én nem féltem. Én sohse féltem.
De a szeretőm elszaladt.
Szép szeretőm: az ifjú Mosoly.
Sírtak s nevettek a boszorkák.
Köd volt és a gyászos, vak éjben,
A bús csodáknak ligetében
Zuhogva hulltak a szivek
S én elfödtem az arcomat.
Sziveket dobtak a boszorkák.
Én nem féltem. Én sohse féltem.
A bús csodáknak ligetében
Állottam búsan, egyedül.
A ködből hulltak a szivek,
Csúnya, kicsiny, kemény szivek.
Egyszerre szétszálltak a boszorkák,
Könnyesen, csöndben és fehéren,
A bús csodáknak ligetében,
Egy asszony jött fényben felém
S én ráemeltem arcomat.
Szemembe nézett s szivéért nyúlt,
Az arcomon még most is érzem:
A bús csodáknak ligetében
Arcomhoz vágta a szivét,
Meleg, beteg, szegény szivét.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Parazsat loptam a nagy kondér alól,
a kondérban forrt, fortyogott a lé,
egy roppant kéz kavarta, sózta, mérte
s nem láthattam a kéz, a kar kié.
A léből egy csöpp homlokomra fröccsent
és mély, tüzes sebrózsát égetett,
nem éreztem a fájást és gyönyörrel
fogadtam ezt a lángoló jelet.
Futottam és az erdő vad magányán
elővettem vajákos lábasom,
parazsomból tüzet szítottam s néztem,
mint fut a láng a száraz ágakon.
A tűz dalolt és sziszegett a pára,
már bugyborékolt, főtt varázsszerem:
kolibrinyelv, bibictojás, beléndek
s ezerfű, mely hegyormokon terem.
Pár furcsa szót fűszernek eldadogtam,
illat kerengett s bódított a füst
s a holdvilágból lábasomba csorgott
álmothozó, delejező ezüst.
Pillám nehéz lett s ujjaim hegyével
bekentem arcom, szemem, homlokom,
karom, kezem, a keblem és a vállam
s nem tudtam, élem-e, vagy álmodom,
karom helyén, hogy szárnyak tollasodnak
emelnek, visznek, szállok, mint a szél,
köröttem furcsa szellemek suhognak
vakító fényük vág, mint az acél.
A föld olyan parányi lett alattam,
amint lenéztem, szinte semmiség
s csillaghímes bársonyruhába burkolt
új dajkám, a bakacsin éji ég.
Azután nagy, feketeszárnyú angyal
suhant fölém és lágyan átölelt,
szárnya körém csapódott és szeméből
kék villámfényű kénkő láng lövellt.
Arkangyal volt, vagy démon, nem tudom már,
de szertefoszlott s húzott le a föld,
mint hulló csillag, hullni, hullni kezdtem
sár lettem újra, szárnyam összetört.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
