A láthatatlan jelenlévőhöz
Hallgass, mellembe bújj,
mikor a virradó szobán keresztül
a falakról az éj leperdül,
mint oldott gyöngysor szétgurúl –
mélybe vonulva, szívemből figyeld,
hogy tiszta csillámlása mit jelent –
de ha fölmérted e csodát
a hajnal útvesztőin át:
mellemből kelj és szememből tüzelj,
mert nem jut több íly áldott némaság,
kelyhet húny a virág, ha nap közelget,
fakón szárnyat zár tündöklő szerelmed.
Az unicornis látogatása
Most kényes léptü őz szökell szobámba,
bútor tömbjén átúszik tétován,
szügyén átlátszik levetett ruhám,
padlót nem érint karcsu kék patája,
lehelletében párnám szőtt virága,
sötét szeme rajtam pihen puhán.
Magát se félti és engem se szán:
egy sejtelem az élete-halála.
Mit lépte megkuszál, a holdsugár
mellette szinte durva mint a sár,
és hozzá képest él a szoba vágyva.
S ahogy testetlen mámor magtalan,
oly egykedvűn, bámészan elsuhan
ártatlan szépsége a holdvilágba.
A sötétségnek áldozás
Várj még, ne tedd,
merülj tenger-hullámu karjaimba
s dobogó fehér hab közt szenveded
ahogy e vízbefúló rettenet
ránk zárul mint a kripta:
úgysem igazság, csak kényszerüség
hogy hátrahajtom a fejem
s a világ megfordul velem:
arcom fölött az ég,
előtte árnyékos fejed
és örvénybe vesző tekinteted.
Forrás: Lélektől lélekig
