Címke: misztikum

  • Weöres Sándor: Három dal női hangra

    A láthatatlan jelenlévőhöz

    Hallgass, mellembe bújj,
    mikor a virradó szobán keresztül
    a falakról az éj leperdül,
    mint oldott gyöngysor szétgurúl –
    mélybe vonulva, szívemből figyeld,
    hogy tiszta csillámlása mit jelent –
    de ha fölmérted e csodát
    a hajnal útvesztőin át:
    mellemből kelj és szememből tüzelj,
    mert nem jut több íly áldott némaság,
    kelyhet húny a virág, ha nap közelget,
    fakón szárnyat zár tündöklő szerelmed.

    Az unicornis látogatása

    Most kényes léptü őz szökell szobámba,
    bútor tömbjén átúszik tétován,
    szügyén átlátszik levetett ruhám,
    padlót nem érint karcsu kék patája,

    lehelletében párnám szőtt virága,
    sötét szeme rajtam pihen puhán.
    Magát se félti és engem se szán:
    egy sejtelem az élete-halála.

    Mit lépte megkuszál, a holdsugár
    mellette szinte durva mint a sár,
    és hozzá képest él a szoba vágyva.

    S ahogy testetlen mámor magtalan,
    oly egykedvűn, bámészan elsuhan
    ártatlan szépsége a holdvilágba.

    A sötétségnek áldozás

    Várj még, ne tedd,
    merülj tenger-hullámu karjaimba
    s dobogó fehér hab közt szenveded
    ahogy e vízbefúló rettenet
    ránk zárul mint a kripta:
    úgysem igazság, csak kényszerüség
    hogy hátrahajtom a fejem
    s a világ megfordul velem:
    arcom fölött az ég,
    előtte árnyékos fejed
    és örvénybe vesző tekinteted.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Álarc mögül

    Villám-agancsait a zivatar
    büszkén hordozza előttem.
    Ki van itt istenhez közelebb?
    Ki tudja, ki tudja,
    honnan jöttem, mire jöttem?

    Az Úr visz, a szellem, a titok, a fény,
    Ő ragyog előttem az éjben.
    Tántorgó tornyokkal játszik a sors,
    de tudom, valaki
    mindent megtesz helyettem, értem.

    Valaki tudja, hogy Ő vagyok én,
    Ő veti sugarait rám;
    az örök vágy uj pillanata,
    a kiváncsi mindenség maga
    az én kis emberi szikrám.

    Az ember álarc. Vágyaim
    gyökereiket a pokolig ássák;
    szemem az ég –
    ki látja benne, ki látta, ki látja
    a fecskék kék nyilazását?

    Az Egy csak álarc, alatta az Ő,
    alatta a Sok meg a Senki:
    sorsom, hogy változás legyek,
    mely a saját
    ellentétét játszva teremti:

    Az örök Kisértet fia vagyok,
    mindig leszek és sohse éltem:
    éjjel tűzagancsos vihar
    s utána a kék fecskeraj
    a csivogó, hajnali égben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Kabala

    Egy
    mennyi mindent próbáltam én – de minden egyre megy.

    Kettő
    az egyből kettő sohse lesz: magányos lelke meddő.

    Három
    rossz útra visztek, életem, szerelmem és halálom!

    Négy
    négylevelű nyíl útadon – vakon mellette mégy.

    Öt
    a sorsod öt kemény pecsét – ne hidd hogy föltöröd!

    Hat
    bár építnéd mézednek a szép hatszög mézfalat!

    Hét
    de te utazni kergeted a Göncöl szekerét.

    Nyolc
    a Nyolc a harapófogó, hogy égve fölsikolts.

    Kilenc
    kilenc hónap, miért tevéd, hogy engem fölteremts?

    Tíz
    az egyhez még egy nulla kell: a léthez Léthe-víz.

    Tizenhárom
    Hiszen várom:
    majd jön valami semmin út, valami vizen álom.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Árnyékok

    Kérdezhetnétek:
    Mit akarsz ezzel a torz,
    félig megvakult tükörrel?
    S én vándorútamban mégis felmutatom,
    ősbizalommal mégis dadogom:
    Íme én, íme te!

    Lássátok, leméritek a hold hegyeit.
    S mert messze vannak, mérföldekre nyúló
    árnyékairól méritek.
    Így mutatom én nektek a dolgok
    másvilágra nyúló árnyékait:
    Hegyek árnyékát,
    házak árnyékát,
    városok árnyékát,
    magatok árnyékát.

    Valaha, mikor Hóreb hegyén jártam,
    előttem is égig csapott
    a csipkebokor lángja
    s azóta borzongó mellemben lakik
    a Kimondhatatlan Nevű.

    Rendeltetésem még titok.
    Járok a kiterített lapon,
    a világ mezeje szélén
    s elfog a félelem reszketése,
    mikor süvöltő éjszakán
    ott nyitom fel az ócska bibliát:
    És lőn Salamon: király
    az egész Izrael fölött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Edgar Allan Poe: Idézetek

    „Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: Misztikus alkonyat

    Az Emlék s az Alkony a láthatáron
    piroslik, nem messze, hol tűzbe csap át
    a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
    hátrál s kitárul, mint ingó csodák
    függönye, melyen sok gonosz virág
    – tulipán, liliom, dália, mák –
    kavarja a hímzést, s az illatáron
    beteg párázatoknak langyos álom –
    ízét ontja, mérgek nehéz szagát
    – tulipán, liliom, dália, mák –
    parfőmjét –, hogy érzékeimbe szálljon
    s ájult agyamban lángoljon tovább
    az Emlék s az Alkony a láthatáron.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ioan Alexandru: Éjszaka

    Leégett annyi gyertyaszál
    Égve csak egyetlen-egy áll.
    Neve Ion, Ioan, Kegyelem
    Évvégi éjt virraszt velem.

    Farkasüvöltés járja át
    A kinti német éjszakát.
    Nincsenek barátok, nincsenek
    Mindent polyva és por temet.

    A tükörből egy édenkerti,
    Angyali szűz arca remeg ki,
    A kancsómban a bor veres lett,
    Kolindáit hallom Keletnek,

    Boldog éj, áldott éjszaka,
    Távoli kolindák szava
    Mondhatatlan az éjnek csöndje,
    Most száll alá a menny a földre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: A boszorka

    Kócos az üstöke, söpri a porhavat,
    fürge fehér banya, ott szalad, ott szalad.
    Néma az éjszaka, hőköl ijedten,
    arcát rejti a hold, beleretten,
    szél sikogat, menekül eszelős-vadul,
    vágtat az erdei sűrübe, meglapul,
    szegzi fenyőfa-pikáit a lanka,
    félve huhukkol az éjszaka baglya.
    Nézd a banyát! Hadonászva pörög-forog,
    tölgy tetején hunyorognak a csillagok.
    Fülbevalója kígyó, viharozva
    száll vad szél szárnyán a boszorka,
    táncát zengve kiséri a rengeteg,
    fent feketén dideregnek a fellegek.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Innokentyij Annyenszkij – FÉNYLŐ GLÓRIA

    (szonett)

    Az alkonyat pernyéje gyertyaszálak
    kialvó lángját fojtogatta még,
    de a kanyargó füstök égre szálltak,
    színek fakultak, sápadozva rég.

    S oly sóvár-esztelenné lett az álmom
    imák és könnyek fojtó tengerén,
    hogy fénylő glória ragyog hajában
    s fekete fátyla áttetsző ködén.

    És válaszul fülönfüggőinek
    hűs ametisztjén rezdültek tüzek,
    a tömjén kéken illatozó álma

    szétfoszlott ekkor, árnya sem maradt…
    Ezért imádom úgy a fátylakat,
    s oly kedves égi glóriák sugara?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző – Szerelem

    Tompán-derengő arcát, melyet alvó vágyai csöndes
    izzása enyhén-rózsaszínre festett, fölemelte a napba.
    Halvány ráncai árkából illanva suhant el a ritka homály,
    s széthullt a tetőtlen lég egyforma-szövésű rétegein, míg
    boldog közönnyel hullámlottak körötte és fölötte.

    Ott állt sugaras jelként, haja fészkei csillagok apró,
    szúrós fény-bogait ringatták, dús pillái alól
    lassu csapásokkal szállalt a mezőkre a nyár.
    Látta az összegyűrődő órák titkait, ízeiben hallotta a hangok
    égi beszédét, melyre a fül süketen tárul.

    Vállai hajlásán villám cikkant, delejes tűz lobbant
    gazdag melle iker-kúpjai közt, akaratlan
    pillantásától hegy-tömbök porlottak darabokra. –
    Ott állt sugaras jelként, ragyogó szeme-tükrén
    biztos bölcsesség égett, – több és kevesebb a tudásnál,

    ott állt, és a kezét felütötte a nyugtalanul-mozgó levegőbe,
    mely szinte bírhatatlan-édes zizegéssel fonta körül –
    s az éjbe-zuhant évek szűk alagútjain át
    gőzölgő lihegéssel utánad iramló
    rémet diadalmas mozdulatával a semmibe űzte.

    Forrás: Lélektől lélekig