A faluban utcahosszat
Muzsikáltatom magamat;
Tele palack a kezembe’,
Táncolok, mint veszett fene.
Húzd rá, cigány, siralmasan,
Hogy magamat kisírhassam,
De majd ott az ablak alatt
Húzzatok valami vígat.
Ott lakik az én csillagom,
Az én bujdosó csillagom,
Aki tőlem elbujdosott,
S világát mással éli most.
Hej, cigányok, itt az ablak:
Most a leges-legvígabbat!
Ne lássa az a csalfa lyány,
Hogy búsulok csalfaságán.
Forrás: Vers mindenkinek
Falu végén kurta kocsma,
Oda rúg ki a Szamosra,
Meg is látná magát benne,
Ha az éj nem közelegne.
Az éjszaka közeledik,
A világ lecsendesedik,
Pihen a komp, kikötötték,
Benne hallgat a sötétség.
De a kocsma bezzeg hangos!
Munkálódik a cimbalmos,
A legények kurjogatnak,
Szinte reng belé az ablak.
„Kocsmárosné, aranyvirág,
Ide a legjobbik borát,
Vén legyen, mint a nagyapám,
És tüzes, mint ifjú babám!
Húzd rá cigány, húzzad jobban,
Táncolni való kedvem van,
Eltáncolom a pénzemet,
Kitáncolom a lelkemet!”
Bekopognak az ablakon:
„Ne zúgjanak olyan nagyon,
Azt üzeni az uraság,
Mert lefeküdt, alunni vágy.”
„Ördög bújjék az uradba,
Te pedig menj a pokolba!…
Húzd rá, cigány, csak azért is,
Ha mindjárt az ingemért is!”
Megint jőnek, kopogtatnak:
„Csendesebben vigadjanak,
Isten áldja meg kendteket,
Szegény édesanyám beteg.”
Feleletet egyik sem ad,
Kihörpentik boraikat,
Végét vetik a zenének
S hazamennek a legények.
Szatmár, 1847. augusztus
