Soknak lettem már, hogy élek,
A szemében szúró tüske:
De van még egy kicsi lélek,
Aki rám hiú és büszke.
Ez, hogy nevem is volt “hurcán”,
Most eszmél csak, most tanulja:
S lesi már, ha megy az utcán,
Rámutat-e mások ujja.
Eddig együtt voltunk gyermek,
Én másod -, ő első ízben:
Épűltek fa-tornyok, termek,
Pacskolódtunk porban, vízben.
De, hogy ő nőtt, én is nőttem;
Alig ismerünk egymásra:
Ő kisasszony lett előttem,
Én meg neki óriássa.
No, engedjük kedvét telni,
Ha okos lesz, majd elhagyja; –
Legalább még nem szégyelli
Hogy én voltam… a nagyapja.
1877. július 30.
Forrás: Vers mindenkinek
