Címke: nemzet

  • Illyés Gyula: Nem volt elég

    Házad itt állt – szerte szállt!
    Ezt, látod, érted. Azt nem érted,
    hogy hazád éppen így ért véget –
    A csoda, hogy addig is állt!

    Mert nem volt hazának elég,
    hogy emésztésed vacsorára
    e dombok aszúját kívánta,
    és e lapályok kenyerét.

    És nem volt hazának elég,
    hogy elmosolyodtál és oldalt
    oda is néztél, ha megszólalt
    ízes magyarul a cseléd.

    És nem volt hazának elég,
    hogy este letéve a könyvet
    elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
    az volt a férfi, a derék…!

    És nem volt hazának elég,
    hogy kitekintve vonatodból
    elgondoltad az aratókról:
    mást érdemelne ez a nép.

    És nem volt hazának elég,
    a három szín, ha rád sem hagyták,
    hogy egykor jelkép volt: szabadság,
    egyenlőség, testvériség!

    És nem volt hazának elég,
    hogy idegeden átereszted
    hő szeszként azt a néhány verset,
    Adyét, Tóthét, Józsefét.

    És nem volt hazának elég,
    a Gellérthegyen a rakéta
    s a Városligetben a bokréta
    és a szobroknál a beszéd.

    S a szőlőhegyi estebéd
    s a dünnyögés, míg poharadból
    a holdvilágban a vörösbor
    tigrisszeme villant feléd.

    És lengetted az ujjad hegyét
    az ég felé, mint ezred óta
    minden magyar, ha szól a nóta
    és Gracza György s a Feszty-kép…

    És ha, élvezve a veszélyt
    és a kéjt, hogy megjósoltad,
    hallgattál titkos leadókat
    (és utána cigányzenét).

    A hortobágyi magas ég
    s a négyes gémeskút nagy árnya
    s az első király koronája
    díszítve pénzed közepét.

    S ha úgy mondtad is: feleség,
    e szép szóval, s ha, bár bíráltad,
    édesnek nevezted apádat
    s a falon a festett cserép.

    Nem volt a hazának elég,
    nem volt elég, hogy el ne essen,
    tudd meg, az volt a csoda itten,
    hogy össze nem dőlt már elébb!

    Mert attól nem lett a tiéd,
    hogy hízelegve és hazudva
    ráragasztottad egy hegycsúcsra
    egy király, egy vezér nevét.

    Nem volt elég, nem volt elég
    sem a hűség, sem a szívósság,
    mitől egybeáll egy-egy ország
    s nemzet is lesz a nemzedék.

    S a bátorság sem volt elég.
    Külön-külön bár odahagyta
    sorsát a sok hős áldozatra,
    az sem volt elég menedék.

    Mert sem erő, sem bölcsesség
    nem lehet elég, hogy megóvja
    a házat, amelyben lakója
    nem lelheti meg a helyét.

    Forrás: (a forrást majd írd be a saját példányod szerint)

  • Reviczky Gyula: Utolsó vágy

    Ha majd értem jön a halál
    (Akármikor, készen talál),
    És nem lesz, a ki megsirat:
    Attól e szív meg nem riad.

    Nem kell se könny, se koszorú:
    A sír lakója nem hiú.
    Hol csak bogáncs, gyom, tüske nő,
    Az árok is jó pihenő.

    És hogyha majd haló porom
    Távol jövőben egykoron
    Képezni fogja föld mezét
    S kél-száll a légben szerteszét:

    Hadd légyen útszélen helye,
    Koldús sarúját lepje be;
    Csak legalább melyet takar,
    Legyen minden kis rög magyar.

    S hol most kelettől nyúgatig
    Testvérietlen nép lakik;
    Egy nyelvet értsenek csupán:
    Szép nyelvedet, magyar hazám!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Eötvös József: A tokaji hegy

    Egykor lángokat vetettél,
    Ősz tető, most vesztegelsz,
    És kiégett köveidben
    Szőlőfürtöket nevelsz.

    Mégis jól tudod, mi voltál,
    Híven érzed, amit rég:
    Régi lángod, régi fényed
    Boraidban most is ég.

    Képed ez, te árva nemzet,
    Mely elvesztéd fényedet;
    Oh, de mondd, hát könnyeidben
    Lángol-e még szent tüzed?

    Forrás: www.eternus.hu / Eötvös József: A tokaji hegy

  • Kölcsey Ferenc: Hymnus

    Isten, áldd meg a magyart
    Jó kedvvel, bőséggel,
    Nyújts feléje védő kart,
    Ha küzd ellenséggel;
    Bal sors a kit régen tép,
    Hozz rá víg esztendőt,
    Megbűnhödte már e nép
    A múltat s jövendőt!

    Őseinket felhozád
    Kárpát szent bércére,
    Általad nyert szép hazát
    Bendegúznak vére.
    S merre zúgnak habjai
    Tiszának, Dunának,
    Árpád hős magzatjai
    Felvirágozának.

    Értünk Kunság mezején
    Ért kalászt lengettél,
    Tokaj szőlővesszein
    Nektárt csepegtettél.
    Zászlónk gyakran plántálád
    Vad török sáncára,
    S nyögte Mátyás bús hadát
    Bécsnek büszke vára.

    Hajh, de bűneink miatt
    Gyúlt harag kebledben,
    S elsújtád villámidat
    Dörgő fellegedben,
    Most rabló mongol nyilát
    Zúgattad felettünk,
    Majd töröktől rabigát
    Vállainkra vettünk.

    Hányszor zengett ajkain
    Ozman vad népének
    Vert hadunk csonthalmain
    Győzedelmi ének?
    Hányszor támadt tennfiad
    Szép hazám kebledre,
    S lettél magzatod miatt
    Magzatod hamvvedre?

    Bújt az üldözött s felé
    Kard nyúl barlangjában,
    Szerte nézett s nem lelé
    Honját a hazában.
    Bércre hág és völgybe száll,
    Bú s kétség mellette,
    Vérözön lábainál,
    S lángtenger fölötte.

    Vár állott, most kőhalom,
    Kedv s öröm röpkedtek,
    Halálhörgés, siralom
    Zajlik már helyettek.
    S ah, szabadság nem virul
    A holtnak véréből,
    Kínzó rabság könnye hull
    Árvánk hő szeméből!

    Szánd meg Isten a magyart,
    Kit vészek hányának,
    Nyújts feléje védő kart
    Tengerén kínjának.
    Bal sors a kit régen tép,
    Hozz rá víg esztendőt,
    Megbűnhödte már e nép
    A múltat s jövendőt!


    Rövid háttér
    A mű 1823-ban született, és a magyar történelem szenvedéseit, valamint a reményt fogalmazza meg. Később vált nemzeti himnusszá.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A Hóseás átka

    „Adj valamit nékik, Uram, de mit kérjek, hogy
    adj? Adj gyermek-vesztő méhet nékik és téj nélkül
    való kebleket…”. „Annak okáért olyanná lésznek,
    mint a reggeli köd, mint a reggel fölkelő harmat,
    és mint a polyva, melyet a szél elhajt a szérüről
    és mint a füst, mely a kürtőről kimegyen és eloszol.”

    Hóseás könyve 9., 13.

    Zsivány-vérük utolsót lobban
    (Ezért olyan dühös vakok, rohanók).
    De megették rablott kenyerük javát
    Galád, bűnös, mult századokban
    S már tartanak hitvány, zsoldos sereget.

    Hóseás átka fogant rajtuk,
    Hős vezérük is veszendő, kerge kos,
    Vén ajtóiknál hiába állanak
    Cifra ruháju szolga-hajduk,
    Háló kamrájukba a Sors beoson.

    Nemzetségük dölyfös fejérül
    Már-már hull is az inogó korona,
    Olyanná lesznek, mint a reggeli köd,
    Magzatjaiknak sora gyérül
    S polyvásan könnyü, melyet elhajt a szél.

    S hiába jönnek vér-ebekkel:
    Gyáva a zsoldos s azé, ki fizeti,
    Veszett zsiványoknak éj a sátoruk,
    De tiszta bátraké a reggel,
    Az ész, a tűrés, a mag és a Jövő.

    Meddő méh, tej-nélküli keblek:
    Szik-sorsuk ez, hiába oly tombolók,
    Rejtett törvények kibontják titkukat,
    Miket érésig rejtegettek.
    Tombolj, zsivány-had, az átok fogott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bajza József – Honfidal

    Benned múltam, jelen- s jövőm,
    Benned van mindenem,
    Oh hon, te vér-szerezte kincs,
    Te drága gyöngy nekem!

    Itt pillantám meg a napot,
    E lég táplált, nevelt;
    Az ifjukor szent álma itt
    Ringatta e kebelt.

    Itt lelt munkát a férfigond,
    S munkában élveket;
    Ha egykor végórám ütend,
    Ez ősi hant temet.

    Magas bércről sok százados
    Vár-rom tekint le rám;
    De lent még áll, virágozik
    S ép ezredes hazám.

    Itt vítanak nagy őseim
    Szabadság s lételért,
    Itt áldozának életet,
    Vagy nyertek hősbabért.

    Az elhúnytaknak lelke leng,
    Hol a szellő suhan,
    Minden fűszál, minden göröngy
    Véröktől ázva van.

    E vérben forrt polgárerény,
    Forrott honérzelem,
    E vérben fürdött gyászmezőn
    Egy szebb jövő terem.

    Imádom, oh féltett haza,
    Megszentelt földedet;
    Dicső korok magvát veté
    Belé a végezet.

    Lerázva ős salakjait
    Szabadság s értelem,
    Itt lesz boldog, nagy és erős
    Majd egykor nemzetem.

    Emberkénynél hatalmasabb
    Lesz a törvénybetű,
    Bűn és ármány felett erény
    Szilárd tekintetű.

    Megszűnend a viszálkodás
    Hiten és nyelveken,
    S Kárpátoktól a tengerig
    Magyar világ leszen.

    Oh szép világ, dicső világ,
    Magyarnak édene!
    Derítsen rád örök napot
    A népek Istene.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk

    Megint beszélünk s csak beszélünk,
    A nyelv mozog s a kéz pihen;
    Azt akarják, hogy Magyarország
    Inkább kofa, mint hős legyen.

    Dicsőségünknek kardja! csak most
    Készültél s már a rozsda esz.
    Meglássátok, maholnap minden
    Az ó kerékvágásba’ lesz.

    Úgy állok itt, mint a tüzes ló,
    Mely föl vagyon nyergelve már,
    S prüsszögve és tombolva ott benn
    Fecsegő gazdájára vár.

    Nem a tettek terén fogok hát,
    Mint egy csillag, lehullani?
    Megfojtanak majd a tétlenség
    Lomhán ölelő karjai?

    S nem lenne baj, ha magam volnék,
    Hisz egy ember nem a világ,
    De ezer és ezer van, aki
    A zablán tépelődve rág.

    Óh ifjaink, óh én barátim,
    Ti megkötött szárnyú sasok,
    Láng a fejem, jég a szívem, ha
    Végigtekintek rajtatok!…

    Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
    Megállni félúton kívánsz?
    Csupán meg van tágítva rajtad,
    De nincs eltörve még a lánc!

    Pest, 1848. április

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: A könnytelenek könnyei

    Szavak, ti mondatlan szavak,
    meddig biztassalak?
    Mit ültök rokkant ajkamon,
    mint dermedt madarak?

    Avagy enyémek vagytok-é,
    vagy, rámbízott sereg,
    apáktól és egy nemzettől
    örökbe nyertelek?

    Jaj, a tábornak, melyben a
    hadsereg fogva – jaj
    a kasnak, melyben fájva nyüzsg
    s ki nem röpül, a raj!

    Szálljatok szét, gyötrő szavak!
    Mit zsongtok itt nekem?
    Minden füleknek szóljatok,
    és minden nyelveken,

    s zokogva, hajh, hogy annyi szív
    hiába onta vért,
    a könnytelenek könnyei
    legyetek a honért!

    Szemeink száraz fellegek,
    s miként az aszu táj,
    sivár a lelkünk, zsibbad és
    nem tudja már, mi fáj.

    Tél tél után, év év után,
    négyszer hajtott a galy,
    vakon, nagy kényszerek között
    harcolt a bús magyar.

    Harc harc után, nyár nyár után
    ötször lehullt a lomb:
    oly híven adta mindenét,
    s oly ingyen, a bolond!

    Ki vérünk ízét ismered,
    tégy vallást, karszti kő,
    s ki jól tudod jajunk szavát,
    vad omszki levegő,

    valljatok, magyar csillagok,
    védjétek a magyart:
    volt-e dalunk, vagy sóhajunk,
    mely nem békét akart?

    Mint aki méccsel intene
    balgán, a Nap elé,
    úgy lobogtattunk álmokat
    a Szeretet felé.

    Szemeink száraz fellegek,
    s miként az aszu táj,
    sivár a lelkünk, zsibbad és
    nem tudja már, mi fáj.

    Ó, mécsünk nem világított:
    házunk’ gyújtotta fel
    s gyűlölet pokla lett a hely,
    hol élni, halni kell.

    Szakadjatok ki, bús szavak!
    Sem élet, sem halál:
    egy őrült nemzet eleven
    megnyílt sírjában áll.

    S a sírt népek veszik körül,
    öröklő káröröm;
    és kígyó csúsz a sír fölött,
    de virág nem terem.

    Kígyók közt, marva, fájva, halld,
    a költő éneke
    s sziszegve rokkant ajkamon,
    óh népek nemzete,

    egy ezredévből, nagy világ!
    riadva, földadog –
    Hazámnak hangja, gyenge bár,
    de néma nem vagyok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Ferenc: Himnusztöredék

    Emeld fel fejedet büszke nép,
    Viselted a világ szégyenét.
    Emelkedj magasba, kis haza,
    Te, az elnyomatás iszonya.
    Emeld föl szívedet, nemzetem,
    Lángoljon a világegyetem!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Vörösmarty Mihály: A hontalan

    Járatlan útakon ki jársz,
    S keblet viharra, vészre társz,
    Örömtől idegen,
    Ki vagy te bánat embere,
    Mi sorsnak üldöz fegyvere,
    Hogy bolygsz vad bérceken?

    „Hagyj bolyganom vad bérceken,
    Hagyd dúlni a vészt keblemen:
    Én bujdosó vagyok;
    Kietlenb itt e puszta szív,
    Zajosb a vész, mely benne vív:
    Fájdalmim oly nagyok.”

    Tán dús valál és kincsedet
    Elvette ádáz végzeted,
    S most ínség szomorít?
    „Dús voltam s dúsnak lenni jó,
    S ínségem most oly szívható;
    De ez nem tántorít.”

    Két név előtted szent talán;
    A hű barát és hű leány,
    És ők elhagytanak?
    „Pártos barátság, szerelem
    Földön legkínzóbb gyötrelem:
    Ők híven haltanak.”

    Kihaltak ők? tán gyermeked,
    Szép hölgyed, minden örömed
    Emésztő sírba szállt?
    „Mind sírban, amit szereték,
    De a szív mély s nagy menedék,
    Elnyögte a halált.”

    Te tűrsz, bár kínod súlya nagy:
    Tán a becsület rabja vagy,
    S neved gyalázva volt?
    „Gyalázva minden címerem;
    De azt hazámért szenvedem,
    S ez rajtam drága folt.”

    Hah, számkivetve vagy tehát,
    S melyért vérzettél, ten hazád
    Sujt kérlelhetlenűl?
    „A száműzöttnek honja van,
    S bár szenved ő s boldogtalan,
    A nemzet él s derűl.

    A nemzet, melyhez tartozám,
    Kiirtva, s vérbe fúlt hazám
    Többé fel nem virúl:
    Engem millióknak veszte nyom,
    Egy nép halálát hordozom
    Keblemben ostorúl.”

    Forrás: Arcanum