Címke: nemzet

  • Kosztolányi Dezső: Óda

    (Székfoglaló a Petőfi Társaságban)

    E dobogón roppant neved köszöntöm,
    Petőfi Sándor, én, az új poéta,
    szegényes kincseim lábadhoz öntöm,
    s hívom emléked, mely ma újra néma.

    Szóljon neked, ki biztos erő vagy,
    e tétova és új-ideges ének,
    s halld meg szavát a szomszédból jövőnek,
    az alföld árva, koldus gyermekének.

    Kezembe nincsenek arany kalászok,
    se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett.
    Vetésem a hold zöld vizében ázott,
    s egy vak szobában sírtam, mint a gyermek.

    Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok
    igéztek engem az alföldi porban,
    a bús vidéken és a betegágyról,
    az orvosságról és lázról daloltam.

    Ám nagyapám, ki honvédszázados volt
    és verekedett a császári haddal,
    még látta arcod és hallotta hangod
    tűzben remegni, amikor a vad dal
    fölreszketett és még mesélt felőled
    olyant, amit mi álmodni se tudnánk,
    mély téli esten, a gyerekszobában,
    mikor a findzsán reszketett a rumláng.

    Így látlak én még mostan is. Hatalmas,
    kiben az élet vére tüzesen vert,
    ifjú, kiben a magyar ég tetőzött,
    és meghaltál és nem láttad a tengert,
    elnémulok, csak hírmondód idézem,
    a nagyapám árnyát e törpe, kalmár,
    sötét időben, aki még szabad volt
    s dacolni is mert, régi forradalmár.

    Ő is bolyongott, hosszan számkivetve
    az óceán hullámának eredvén,
    negyven napig vergődött új hazába –
    szegény emigráns – rozoga dereglyén.

    És sírt, hogy a newyorki kikötőbe
    hajók tolongtak és nem várta senki,
    a kéményerdő rámeredt sötéten,
    lármázott a víz és rohant a yankee.

    Aztán tíz évig élt így. Kosztolányi
    Ágoston itta könnyeit hiába,
    szeneszsákot cepelt a vad New Yorkba,
    selyemre festett Philadelphiába.

    Göndör fejét ereszté este búnak,
    és arra gondolt, vajjon haza ér-e,
    gondolt reánk, kik még meg sem születtünk,
    az unokái távoli fejére.

    Mert azt akarta, ott a tengeren túl,
    hogy ne legyen rongyember soha többet,
    és unokája, ki költő leend majd,
    magyarul áldja az eget s a földet.

    Most íme, éneklek őróla, híven,
    ki homlokod láthatta glóriásnak,
    s emléket állítok a kedves aggnak,
    ki szenvedett, s tenéked, óriásnak.

    Méltatlan költő, én, ki a neveddel
    e pillanat tüzében összeforrok,
    ereklyéim adom, mik megmaradtak
    a gyermekkorból s könnyeimtől forrók.

    Iker nevetek fontam koszorúba –
    két drága honvéd – az én új dalomba:
    és a küszöbön várom, hogy megilless,
    alázatosan, a porig hajolva.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A magyar romokon

    Jaj, merre menjek?
    Jaj, merre nézzek?
    Jaj, mit rebegjek?
    Jaj, mit hazudjak?

    Jaj, tán loholjak?
    Jaj, tán feküdjek?
    Jaj, mért akarjak?
    Jaj, mért pihenjek?

    Jaj, régi kertünk?
    Jaj, versek álma?
    Jaj, drága fajtám?
    Jaj, bús vidékem?

    Jaj, hogy sziszegjek?
    Jaj, hogy üvöltsek?
    Jaj, hogy kígyózzak?
    Jaj, hogy harapjak?

    Jaj, hol az arcom?
    Jaj, hol a múltam?
    Jaj, hol az ágyam?
    Jaj, hol a sírom?

    Forrás: MEK


  • Ady Endre: Hunn, új legenda

    Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel
    és hálával azért, mert szeret, bánt és félt.

    Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?:
    Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak
    S életemnek csak nézői a maiak.
    Messziről és messzire megy ez élet
    S csak: élet ez, summája ezrekének,
    Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.
    S életük ez a mérsékelt csodáknak,
    Mikben mégis ős állandóság vágtat,
    Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.
    Másolja ám el életét a gyönge,
    Fúrja magát elélten a göröngybe,
    Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.
    Ha ki király, Sorsának a királya,
    Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,
    Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.
    Nekem beszédes költő-példák némák,
    Sem a betelt s kikerített poémák,
    Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.
    Bennem a szándék sok százados szándék,
    Magyar bevárás, Úrverte ajándék
    S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.
    Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett
    S parancsoltam élükre seregeknek
    Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.
    Százféle bajnok mássá sohse váltan,
    Ütő legény, aki az ütést álltam:
    Így állva, várva vagyok egészen magyar.
    Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,
    Protestáló hit s küldetéses vétó:
    Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.
    Ki voltam öreg grammás-diák korban,
    Égnek lendülten s százszor megbotoltan,
    Külön jussom: vénen is diák lehetek.
    Kalapom, szűröm, szivem förgetegben,
    Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben
    S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.
    Külön alkuja lehet a Halállal,
    Akit, amikor milliókat vállal,
    Nem bámitott az Élet sok, új kapuja.
    A tolakodó Gráciát ellöktem,
    Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,
    A Minden kellett s megillet a Semmisem.
    Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,
    Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
    Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.


    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Feledjetek!

    Feledjetek, hisz jól tudtok feledni,
    szívetekben már nem gyúl láng soha,
    stréberkedő, nyomorult gyászmagyarkák,
    mit néktek az aradi Golgota?…

    Bánjátok is, hogy az a tizenhárom
    bolondul, balgán, könnyen elveszett?…
    Borítsátok, borítsátok a fátyolt,
    nyomorult módra csak feledjetek!…

    De lesz még itt a bosszú órájáig,
    lesz még itt szív, mely sohasem feled,
    hallunk mi még, hallunk zsoldos nyöszörgést
    a vértanúknak sírhelye felett.

    Lesz még itt ünnep, melynek órájában
    a büntető Igazság karja ver –
    és büszkén tűzzük azt a híres fátyolt
    a tizenhármak oszlopára fel.

    1899. október 4.


  • Baranyi Ferenc: NEMZETI LEGELŐ

    Hamis hangú bádogkolomp
    után kis nyáj fele tolong,
    már terelő puli se kell,
    a kolompszó az Égi Jel:

    mint Mózes a lángoszlopot
    követik bódult állatok,
    úgy követi mindegyikük
    a megkergült vezérürüt,

    hogy vakhite a kényszere.

    Csörtet önként a semmibe.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: KÉRDÉSEK A TANÁR ÚRHOZ

    (Kodály Zoltán emlékezetére)

    Kinek az udvarát szántsam fel én, hogy
    belévethessem hazám búbaját?
    S ha ekét ragadni volna is elég ok:
    megvan-e még a szántás tudománya?

    Sehol a császár, nincs szántóvető sem,
    kinek még ismerős az eke szarva,
    s ki úgy dalol nehéz munkája közben,
    ahogy valamikor az öregapja.

    Ki vette el dalos kedvét e népnek?
    Ki tette, hogy elnémult benne minden,
    mi arra volt jó, hogy aszályos évek
    vihar előtti csendjén átsegítsen?

    S most mire jó a harsány hangok árja?
    Hogy halk harmóniánk ne bátorodjék?
    Hogy süket is legyen a némaságba
    beletörődött, elszontyolodott nép?

    Felelj, Tanár Úr! Szólj ránk újra bölcsen,
    nem mindegy, hogy mi veri fel a csendet,
    a lélek csendjét, mely az ősidőkben
    utat nyitott sosem volt zengzeteknek,

    hisz tőlük zendült emberré az ember,
    s ha dallam vértezi, az is maradhat!
    Ám akinek a szíve süketen ver:
    mit kezdhet azzal bármiféle hangzat?


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: ADY-IDÉZŐ

    (Dr. Faragó Ambrusnak)

    Kortársunk lettél, Dózsa unokája,
    népedért síró, bocskoros nemes,
    te lázongó kálvinista, ki az Istent
    bajtársának érezte, nem urának.

    Kortársunk vagy, mert régi verssorokkal
    a perc ma támadt emberkéit épp úgy
    idegesíted, mint sok év előtt
    a vén huncutokat, gonosz ostobákat.

    És lásd, az öreg Kúnnék százezerszám
    készülnek halni újra, mert a gyógyszert
    – mely életükhöz hozzátenne néhány
    hónapot még – nem tudják megfizetni.

    Újpesten, elcsapott legények vackán
    megint a nyomor álmodik s a disznó-
    fejű Nagyúrral nincs, aki kiálljon,
    mert már a böllérkést is rozsda marja.

    Korcsok, cifrálkodók és félig élő
    magyarkodók ítélkeznek fölötted,
    kitépnének e földből, mint a dudvát,
    hiába vagy millió gyökerű.

    Néped megint minden igának barma,
    mert harcot végig – tudjuk – sose harcolt,
    erőt játszik a vertnek született most,
    s közben fejét, jussát, szívét kobozzák,
    őrzői rég cserben hagyták a strázsán
    a hitet, mit az ember Szépbe-szőtt itt.

    És Komp-ország – szennyes hullámot szántván –
    a semmitől a semmihez verődik.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: MAGYARSÁGVIZSGA

    I.

    Ki itt a jó magyar?
    A szájtépő, a másságot leszóló,
    a mellverő, de vész elől kilógó –
    az lenne jó magyar?

    Ki udvaroncból szökkent népvezérré,
    de „honféltése” népét sem kímélné –
    az lenne jó magyar?

    Ki eladná az országot egy lóért,
    s a lovat, nemzetének, milliókért –
    az lenne jó magyar?

    Ki Európát falná fel, de régi
    ázsiai voltát se jól emészti –
    az lenne jó magyar?

    Kinek az őslakó is rusnya jöttment,
    ha átkokat nem szittya dühhel öklend –
    az lenne jó magyar?


    II.

    Apai ágon áldás eleimre,
    hogy magyar vért pumpáltak ereimbe,
    ezért itt élni s tartozni e néphez
    vérség szerint lehetek illetékes.

    De önmagában ez mit sem határoz,
    csupán elindulás a vállaláshoz,
    ahonnan már csak lélek s ész irányít
    munkálni a világból egy hazányit.

    Anyám ágán is áldom minden ősöm,
    fejfáiknál emlékezőn időzöm,
    mind-mind e hont ápolta tiszta szívvel,
    lett légyen délszláv, felvidéki cipszer.

    Tót sarj Petőfi, német ősű Erkel
    példázza: mitől jó magyar az ember,
    nekik tudom be, nem a vér szavának,
    hogy épeszűen szolgálom hazámat.


    🕊️

  • Hegedűs Géza: A megtalált haza

    (részlet – záróének és utóhang az Idők mélyén című műből)

    Itt ez a föld, mostan formáljuk a sorsát.
    Nem múló percekig fog állni itt Magyarország.
    Azt nézzük csak, akik majd itt élnek, mit akarnak.
    Kit mondasz idegennek, s kit mondasz te magyarnak?

    Hol kezdődik a népünk? Ménrót két fia hajdan,
    űzve a szarvast, hajtva mocsáron s vad sivatagban
    ért a belár legelőre, s az ifjak hős hada végül
    ott települt le, belár nőt lelvén mind feleségül.

    Hát ki Magyar köztük? Ménrót fia? vagy felesége?
    Vagy tán ott született a Magyar nép köztük, elélve
    hosszú időt? De utána jövének más nevű népek,
    jöttek szőke alánok, s turkok, barna legények.

    Új had csatlakozott, más had leszakadt a nagy úton.
    Nem mindenkit várt a hegyen túl itt ez az új hon.
    Hát Magyar az, ki Lebéd földjén egykor lemaradván
    más népekkel, más módján él távoli pusztán?

    Nem Magyar ő már, más a beszéde, más a szokása.
    S hozzánk állt a kabar s harcolt életre-halálra
    értünk és mivelünk, s úgy él mivelünk, ahogy élünk.
    Most született fia úgy szól majdan, ahogy mi beszélünk.

    Nem Magyar ő? S leigázva avart, bolgárt meg a szlávot –
    nélkülük élsz itt? Eddig a földön az ő keze szántott,
    most majd tőle tudod meg, hogy kell bánni a földdel.
    És a közös munkán szerelemnek vágya kizöldel.

    Majd fiaink a leányaikat szerelemre kívánják,
    s lányunk is csak akad, ki közöttük lelve a párját
    formálgatja magyarrá férje szívét meg a nyelvét,
    s lesznek, akik leszakadnak, mert idegenbe keresik
    jobb létük. Csak menjenek ők. S jöjjön mi közénk
    az, ki az életet úgy élné majd, ahogy élünk.

    Ő a magyar, bárhonnan indult el, ki a sorsát
    jóban-rosszban egyre kitartván itt Magyarország
    sokszínű táján otthont lelve most vagy idővel
    használ másnak, élve magáért ésszel, erővel,
    s jött ő bármikor is, sorsát sorsunkra cseréli,
    s régi regéinket szíve módján újra regéli.


    Utóhang

    Így történt valóban?… Bízvást nem hiába
    írták latin szóval régi krónikába:
    Honfoglaló tettek, véres harcok végén
    Árpád fia, Zoltán eljegyezte békén
    Ménmarót leányát – És ha mese mégis –
    így tudta a tudós, így mondta a nép is.

    Hogyha nem is esett szóról szóra ekképp –
    Zoltán házassága nem mondai jelkép.
    Ha nem vele történt – megtörtént sok mással:
    vége a mondáknak a honfoglalással.

    Fehérló nemzete, Hunor s Magyar népe
    mesés napkeletről napnyugatra térve
    élükön Álmossal, bátor, bölcs vezérrel
    végtelen út végén a hazáig ért el,
    a hazáig, ahol várta az új élet…
    És a Magyar nemzet az időbe lépett.

    Honfoglaló tettek, véres harcok végén
    hódító és hódolt békén együtt élvén
    sok vihart megálló országot teremtett,
    hol ki otthont keres – hazájára lelhet.

    S múltak századévek, elmúlt ezer év is,
    közös kalandokban közös az emlék is,
    s újrakelt emléke rég elmúlt időnek
    mindig új erőt ad jelennek, jövőnek.

  • Illyés Gyula: Széchenyi

    Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős,
    a döblingi alkony, ahogy
    a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi
    a napot, mint fövő tojást
    s a próbált lélek, érezve a sors szelét,
    fölnyúlik, mint a láng szakad
    s a szakadó lelkű férfi, népe fölött
    (hogy összefogja még magát)
    magához vonja mind a bajt, a szenvedést
    (mellyel kis nép is egy világ) –:
    Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt
    a végtelent ölelve küzd –

    nekünk, kiknek a számadás is ösmerős,
    a legutolsó, amikor
    a düh könnycseppjén át a táj megfintorul,
    pisztoly-lyuk kél föl hold helyett
    s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! –
    a jaj előtt, hogy „nem birom!”
    zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt,
    köpjék rá önnön vádjait,
    mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést
    (hisz hasztalan volt, hasztalan!),
    hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej,
    szitok, üvöltés fojtsa el –

    adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors
    az ő útját! – A félelem,
    a szégyen és önmardosás vad elemeit,
    mint gőzt – munkára váltani!
    hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett
    verejtékét simítsa szét,
    még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan
    s szájunkon, az eltorzulón
    kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!”
    s a bomló lélek, mint a láng
    meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! –
    Az volt talán az istené.