Címke: nyugtalanság

  • Keresztury Dezső: A kedves karjaiban

    Fölém hajolsz; a csókod szívemig
    Sajog s te vígan játszol e céltalan
    Szerelmes perccel. Azt hiszed tiéd
    Vagyok, pedig a vágy buvó tüze
    S a néked idegen gond keserű
    Dacot vegyít szívembe: «Nem ülök
    Szoknyádon egyre!» Felneszel nyitott
    Szemmel szendergő féltésed: ölelsz
    Szomjas karokkal, harcolsz, követelsz:
    «Jogos jószágom vagy!» Ha elmegyek
    Követsz mint tompa éhség; szívemet
    Szorítja bánatod és visszatérek.

    Mind fellegesebb sorsod s egyre jobban
    Tapadsz a földhöz mégis, egyre mélyebb
    Parancsra ver szíved, véred mohó
    Játéka elcsitul, a tűzhelyen
    Őrzöd a lángot: «Nőjön a gyerek,
    S a jeges csillag alatt kint ne érje
    A férfit a karácsony.»

    Elborulva
    Nézlek. Bennem ne bízz. Az a jeges
    Csillag igéz, az méri birtokom
    Határát s megyek, bár tudom, halálos
    Gonddal szednél fel, hogyha az úton
    Meglelnél vérbe fagyva. Mint anyám,
    Olyan vagy nékem s mint az üldözött
    Szarvas futok szép, híves patakodra.

    S elpihenek, a forrás és a hűs
    Árnyék párába fürdet, rámhajol
    A lomb s a földnek ősi, dús erői
    Vérembe átkeringenek. Ki vagy
    Te halkan ringató? Anyám vagy-e,
    Vagy kedvesem, vagy az örök szülő,
    A vég s a kezdet? Mért támad behunyt
    Szemem elé a régi, titkos éj
    S mért álmodom oly éber-nyugtalan
    Szívvel, mint erdők mélyein a vad?
    Arcom estharmat fürdeti, de álmom
    Őrzi és vár az országjelző csillag.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: IDŐJÁRÁS-JELENTÉS

    Ideges az idő: szelesen kapkod;
    szemet szúr, majd felhőket csap a naphoz;
    esőt gondol, de már közben elunja,
    inkább ködöt gurít a fák közül az útra.
    Böffent s havat hány. Törli hirtelen.
    Sietve ácsorog; ha megáll, sem pihen.
    — Tettei láttán ingerülten ásít,
    ám izmai feszülnek közben, pattanásig.

    Már szánom csak, mint a többi ostobát.
    Nem is időznék vele most tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: A Hold rontása

    Milliószor árva homlokomra,
    mert aludnom tőled messze kell,
    rontó, gyilkos pillantást lövell
    az öröktől baljós szemű hold ma.

    Pillantása mondja – bár ne szólna!
    ám hogy elnyugodna, semmi jel –
    hogy nincs békém, csak hozzád közel;
    hisz tudom, s titkát ez meg nem oldja.

    Miért pillant így rám, miért tüzel?
    Mért törődik a földdel a hold ma?
    Eh, siess már, titkok a pokolba!
    Jöjj, Napom, virradj ragyogva fel!

    /Ford.: Tótfalusi István/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Talán egy golyó

    Talán a hideg csapvíz lenne jó,
    talán az örökélet-ízű kávé: hadd remegjek,
    talán a hófúvás-ing ropogása a bőröm fölött,
    madárköröm és vasreszelék a dobhártyámon,
    talán a szemközti nő parázna csípő-bemutatója reggelente,
    az óceánjáró mellek lassú billegése az ablakon túl,
    talán egy testvéri könyök nyomódása
    a bordám közé,
    talán egy golyó az ablakfába.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Ady Endre: Az Isten-kereső lárma

    Neved sem értem, Istenem,
    De van két árva, nagy szemem
    S annyi bolondot látok,
    Hogy e sok bolondságból
    Nagy ijedelmemben,
    Uram, hozzád kiáltok.

    Próbáltam sokféle mesét,
    De, hajh, egyik se volt elég:
    Szívemben, idegimben
    Kiabáló, nagy lárma
    Téged keres, Fölség,
    Isten, a tied minden.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az Isten-kereső lárma

    Neved sem értem, Istenem,
    De van két árva, nagy szemem
    S annyi bolondot látok,
    Hogy e sok bolondságból
    Nagy ijedelmemben,
    Uram, hozzád kiáltok.

    Próbáltam sokféle mesét,
    De, hajh, egyik se volt elég:
    Szívemben, idegimben
    Kiabáló, nagy lárma
    Téged keres, Fölség,
    Isten, a tied minden.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Miért?

    Már nem bír el a talpalattnyi föld,
    s már nem győzöm az arcát ütni, rugni;
    és kérdeni, mért állok egy helyen?
    s mért gyengülök, ha el akarok futni?

    Mért szerettem meg a kívánkozások
    föl-fölgyulladó, lápos zöld vizét?
    Mért hallja meg koponyám fakó csontja,
    minden lépésem átkozott neszét?

    Mért áll az ember csöndbe!
    Mért fáj a fáknak zöldje!
    Mért bomlik ráncba száz selyem,
    hideg nyoszolyás éjjelen!

    Mért villog asszony válla!
    S ezer asszonyhaj-párna,
    mért gyúl ki halvány éjszakán?
    S mért nézek mindig hátra?!…
    Mért nézek mindig hátra?…

    Forrás: magyar-versek.hu