Ahol mások élnek, szeretnek,
Én eljöttem ide betegnek,
Csókot temetni, álmot dobni,
Nyugodt partokon nem nyugodni.
Mindig a holnapra mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol bolygok,
Úgy vágytam ide s most már szállnék.
Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.
Forrás: Vers mindenkinek
A szívben sok kis óhaj él,
heverve szendereg, henyél.
Mint hisztériás démonok:
mind akaratos és konok.
Ha szép napos a délután,
sétálnak a szív zeg-zugán.
Ha esős est van: zokogón
ugrálnak a szív-dobogón.
Kis lábuk toppan, zeng az éj;
elcsúsznak, s mondják: jaj, de mély;
de mély e forró kis verem!
Egy perc – és mind talpon terem.
A szív úgy érzi: megreped,
mind-mind gyorsabban vereget.
A sok óhaj rajt átoson
és hempereg a vánkoson.
Aztán felsikolt zokogón…
(Egy csók ül a szív-dobogón.)
Forrás: Versek mindenkinek
Hánykolódom ágyamon;
Szinte fojt az éj, a fülledt,
Csak a falióra lüktet
A sötétben monoton.
Párka, orsód, zurrogásod,
Halk homály, a suttogásod,
Élet, egér-motozásod
Mért izgat úgy, mondd, miért?
Mi vagy, moraj? Öncsalás vagy?
Zokogás vagy számadás? Vagy
Vád az elveszett napért?
Itt vagy, ott vagy, szüntelen vagy?
Büntetés vagy intelem vagy?
Szeretnélek érteni –
Szóljatok, éj titkai!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Szél kapdos a gyertyalángba:
nyugtalan a rózsa árnya
a falon.
Imbolygok, mint árny a falon;
mire vágyom, azt se nagyon
akarom.
Egy-egy nyugodt pillanatot
életemben ha még kapok:
jutalom,
amiért – bár mit se várva –
időzöm, mint rózsa árnya
a falon
Forrás: Lélektől lélekig
Fölém hajolsz; a csókod szívemig
Sajog s te vígan játszol e céltalan
Szerelmes perccel. Azt hiszed tiéd
Vagyok, pedig a vágy buvó tüze
S a néked idegen gond keserű
Dacot vegyít szívembe: «Nem ülök
Szoknyádon egyre!» Felneszel nyitott
Szemmel szendergő féltésed: ölelsz
Szomjas karokkal, harcolsz, követelsz:
«Jogos jószágom vagy!» Ha elmegyek
Követsz mint tompa éhség; szívemet
Szorítja bánatod és visszatérek.
Mind fellegesebb sorsod s egyre jobban
Tapadsz a földhöz mégis, egyre mélyebb
Parancsra ver szíved, véred mohó
Játéka elcsitul, a tűzhelyen
Őrzöd a lángot: «Nőjön a gyerek,
S a jeges csillag alatt kint ne érje
A férfit a karácsony.»
Elborulva
Nézlek. Bennem ne bízz. Az a jeges
Csillag igéz, az méri birtokom
Határát s megyek, bár tudom, halálos
Gonddal szednél fel, hogyha az úton
Meglelnél vérbe fagyva. Mint anyám,
Olyan vagy nékem s mint az üldözött
Szarvas futok szép, híves patakodra.
S elpihenek, a forrás és a hűs
Árnyék párába fürdet, rámhajol
A lomb s a földnek ősi, dús erői
Vérembe átkeringenek. Ki vagy
Te halkan ringató? Anyám vagy-e,
Vagy kedvesem, vagy az örök szülő,
A vég s a kezdet? Mért támad behunyt
Szemem elé a régi, titkos éj
S mért álmodom oly éber-nyugtalan
Szívvel, mint erdők mélyein a vad?
Arcom estharmat fürdeti, de álmom
Őrzi és vár az országjelző csillag.
Forrás: Lélektől lélekig
Ideges az idő: szelesen kapkod;
szemet szúr, majd felhőket csap a naphoz;
esőt gondol, de már közben elunja,
inkább ködöt gurít a fák közül az útra.
Böffent s havat hány. Törli hirtelen.
Sietve ácsorog; ha megáll, sem pihen.
— Tettei láttán ingerülten ásít,
ám izmai feszülnek közben, pattanásig.
Már szánom csak, mint a többi ostobát.
Nem is időznék vele most tovább.
Forrás: Lélektől lélekig
Milliószor árva homlokomra,
mert aludnom tőled messze kell,
rontó, gyilkos pillantást lövell
az öröktől baljós szemű hold ma.
Pillantása mondja – bár ne szólna!
ám hogy elnyugodna, semmi jel –
hogy nincs békém, csak hozzád közel;
hisz tudom, s titkát ez meg nem oldja.
Miért pillant így rám, miért tüzel?
Mért törődik a földdel a hold ma?
Eh, siess már, titkok a pokolba!
Jöjj, Napom, virradj ragyogva fel!
/Ford.: Tótfalusi István/
Forrás: Lélektől lélekig
Talán a hideg csapvíz lenne jó,
talán az örökélet-ízű kávé: hadd remegjek,
talán a hófúvás-ing ropogása a bőröm fölött,
madárköröm és vasreszelék a dobhártyámon,
talán a szemközti nő parázna csípő-bemutatója reggelente,
az óceánjáró mellek lassú billegése az ablakon túl,
talán egy testvéri könyök nyomódása
a bordám közé,
talán egy golyó az ablakfába.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Neved sem értem, Istenem,
De van két árva, nagy szemem
S annyi bolondot látok,
Hogy e sok bolondságból
Nagy ijedelmemben,
Uram, hozzád kiáltok.
Próbáltam sokféle mesét,
De, hajh, egyik se volt elég:
Szívemben, idegimben
Kiabáló, nagy lárma
Téged keres, Fölség,
Isten, a tied minden.
Forrás: Lélektől lélekig
Már nem bír el a talpalattnyi föld,
s már nem győzöm az arcát ütni, rugni;
és kérdeni, mért állok egy helyen?
s mért gyengülök, ha el akarok futni?
Mért szerettem meg a kívánkozások
föl-fölgyulladó, lápos zöld vizét?
Mért hallja meg koponyám fakó csontja,
minden lépésem átkozott neszét?
Mért áll az ember csöndbe!
Mért fáj a fáknak zöldje!
Mért bomlik ráncba száz selyem,
hideg nyoszolyás éjjelen!
Mért villog asszony válla!
S ezer asszonyhaj-párna,
mért gyúl ki halvány éjszakán?
S mért nézek mindig hátra?!…
Mért nézek mindig hátra?…
Forrás: magyar-versek.hu
