Milliószor árva homlokomra,
mert aludnom tőled messze kell,
rontó, gyilkos pillantást lövell
az öröktől baljós szemű hold ma.
Pillantása mondja – bár ne szólna!
ám hogy elnyugodna, semmi jel –
hogy nincs békém, csak hozzád közel;
hisz tudom, s titkát ez meg nem oldja.
Miért pillant így rám, miért tüzel?
Mért törődik a földdel a hold ma?
Eh, siess már, titkok a pokolba!
Jöjj, Napom, virradj ragyogva fel!
/Ford.: Tótfalusi István/
Forrás: Lélektől lélekig
