https://verskucko.com

Címke: ölelés

  • Móricz Eszter: Hiányzik az életből valami

    A napok rohannak, futnak,
    céltalan bolyongunk a szürkeségben.
    Mindenki siet valahová.
    Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
    Hiányzik valami az életünkből.
    Nem látjuk a tarka virágok színét,
    nem érezzük a napfény melegét.

    Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
    elmúlt nyarak igézete,
    ringó kalászos, erdők illata.
    Hiányzik az életből valami…
    Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.

    Egész életünkben szakadatlanul,
    fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
    Vágyódunk a tökéletességre,
    és csak reménykedünk hiába.
    Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
    egy kézfogásban, egy mosolyban.

    Hiányzik az életből valami…
    Hiányzik a jó, hiányzik
    a napfény mosolya, az éjszaka
    vaksi pislogása, a hajnalok
    ébredő ölelése. Hiányzik
    a nappalok hangos nevetése.

    A nappalok rohannak, futnak,
    mindenki siet valahová.
    De egyszer, valahol meg kellene
    állni egy mosolyra, egy
    ölelésre, egy igaz szóra.
    Valahol meg kellene állni,
    segíteni azon, aki elesett.
    Meg kellene tanulni újra
    mosolyogni, kezet nyújtani!

    Hiányzik a világunkból
    a nagy világ…
    Hiányzik az életünkből
    az életünk, – a szeretet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Káli László: Aznap…

    Aznap lehalkították susogásukat a lombok,
    madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak
    mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk
    valami sosem hallott dallamra, és akár csak
    papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd,
    és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet.

    Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben
    láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe:
    Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis
    könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn
    a magasban, fel, a felhőtlen kékségben, mert
    boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem
    a Világon ebben a pillanatban.

    Hiszen enyém
    a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel
    s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező,
    föld s az ég…! Enyém? Nem. Bár engem ölel,
    engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem!

    Mint a legszebb virág a réten… Nem enyém,
    nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint
    az illata a virágnak. De ez örökké bennem él.

    Aznap lehalkították suttogásukat a lombok…
    És a kis padon, a vállamon pihentél, miként
    pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha
    nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér
    fonja át a szívemet.

    A fűszálak táncoltak talán,
    vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom.
    Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor
    megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gabriela Mistral: Én nem vagyok egyedül

    Puszta az éj, árvasága
    vízre, hegyre ráterül.
    De én, aki elringatlak,
    én nem vagyok egyedül!
    Az égbolt is olyan árva:
    a hold tengerhabba dűl.
    De én, aki átkarollak,
    én nem vagyok egyedül!
    A világ is olyan árva:
    tespedt testen bánat ül.
    De én, aki megölellek,
    én nem vagyok egyedül!

    (Jánosházy György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sólyomfi Nagy Zoltán: Karod óvó kosarában

    Vadló ha száguld a szélben
    hullámzón lobog sörénye
    patája hangosan dobban
    felszabadult nyerítése

    Patak ha zúdul a hegyről
    ki fékezhetné folyását
    tükrében napkorong csillan
    ki törné meg ragyogását

    Szemednek fénye ha izzik
    elhamvaszt minden sötétet
    fáradó lelkemnek mindig
    te nyújtasz jó menedéket

    Örvénylő viharok dúlnak
    hegyek közt, amerre járok
    utak után nyugovást csak
    ölelésedben találok

    Karod óvó kosarában
    enyhül bús szívem fájdalma
    homlokom válladra hajtom
    s hajtod homlokod vállamra

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy – Ölelés

    Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
    ez amphorásan finom, ívelt ölelés?
    Sötét és lágy, mint nyári éjszaka,
    s dobognak benne mind a csillagok.

    Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
    ez asszonyosan diadalmas, teljes,
    mint kiszabadult, röppenő madár?

    Micsoda ágban szunnyadt az a rügy,
    miből e nem várt fűzfagally hasadt, –
    mi rugalmas és most született ifjú,
    mint szökőkúton hajnalban a csepp?

    Ki hagyta rám e hajlékony hidat,
    mely magányomból hozzád vezet?
    Egyik pillére az én tenyerem,
    másik pillére a te kezed.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Farkas István – Ölelés

    Én még sosem láttam a tengert.
    Nem álltam partja homokjában,
    hűs vize nem ölelt,
    hulláma nem ringatott.
    Nem láttam felette felkelni
    vagy lenyugodni a napot,
    víztükrében az éjszaka csillagait,
    vagy az ég kékjét.
    Nem csapta szélvihar arcomba
    sós vízcseppjeit,
    soha nem éreztem illatát
    és nem láttam a háborgó vízbe
    csapódó villámokat.

    De néha elképzelem,
    hogy ott vagyok és látom.
    Úgy érzem, hazaértem,
    megtaláltam otthonom.
    Érzem érintését testemen,
    ringat csillagfénytől ezüst
    hullámain és úgy ölel,
    olyan szerelmesen,
    miként most csak
    vágyaimban, kedvesem.

    Forrás: Lélektől lélekig