Kis skatulya, idegen, furcsa szerszám.
Aprócska csavarok, kis számjegyek és a lencse,
mely távolodik s közelít feléd,
hogy megtalálja az igazi arcod.
S a titokzatos kis doboz mögül
két szem simogat végig, hogy megkeresse,
mi az benned, mit emlékül vigyen.
Te állsz és tágranyílt szemmel nézel a gépbe.
Ó, ha biztosan tudnád így hirtelen,
melyik arcod az, amit odaadj most!
A gyermeké, aki vagy? az asszonyé,
aki szerettél volna lenni? Vagy add az embert,
aki hited szerint egykor leszel?
Két szem simogat a doboz mögül.
„Egy pillanat csak” – mondod magadnak némán,
béklyózó megszokás kissé szétvonja ajkad,
a könnyes csillogást szemedből visszatiltod:
mosolyogsz. Kattan a gép, a lencse zárul.
Holnap egy idegen arc mosolyog a képről.
