https://verskucko.com

Címke: önismeret

  • Gyurkovics Tibor: Sokat

    Sokat vártam az emberektől,
    s nem fogadtam el keveset.
    Gőgös vagyok. Bünteti Isten
    azokat, kiket szeret.

    Forrás: —

  • Raffai Sarolta: Korai bölcsesség

    Számban só, epe, sav és méz van,
    éppen annyi, mint másokéban,
    mindenkiében.

    Semmi többet nem adhatok,
    ha belegörbed is testem szíjas akarattal.
    De már nem görbed.

    Elmarasztal kegyetlenül az önítélet.
    — Korán jött a te bölcsességed, asszony,
    valaha mást akartál!
    Kevesebb lettél önmagadnál.

    Igaz, vagy sem?
    Meglehet, így van.

    Kifestőkönyves vágyaimban,
    álmaimban, reményeimben hittem —
    ó, megadatott hinnem.

    Akkor ez volt szép.
    Elbomoltam. Részekké —
    minden otthonomban kicsinnyé, cseppekké esetten.

    Felnőttekben és gyerekekben biztosan,
    eltörölhetetlen vagyok jelen,
    bár álmom is volt:
    szédítő, tornyos — elfeledtem.

    Forrás: —

  • Babits Mihály: Őszinteség

    Őszinteség… Óh hogyha a szív
    oly tiszta lenne, mint hegyi víz,
    könnyű, mint vers, ami rímre megy,
    és egyszerű, mint az egyszeregy!…

    Fa vagyok, a lábam sárban áll,
    ezer álmom vétkes kört csinál
    s lelkemben úgy eltéved a fény,
    mint egy labirintus ösvenyén.

    Tán zöld bozót, gazos labirint,
    talán csupa kőfal kacskaring;
    mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,
    mily szörnyeteg lakik és henyél?

    A szó ott tévedez, elmarad…
    Fond, Ariadném, szent fonalad,
    és ahová sem igen, se nem,
    tán elvezet majd a szerelem.

    Hogyan mutassa a föld magát,
    ha az ég nem küld feléje sugárt?
    Fa vagyok, lábam a sárba tapad,
    de karjaimat már vonja a nap…

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Sík Sándor: Ember

    Embernek lenni!
    Csak-embernek, semmi egyébnek,
    De annak egésznek, épnek,
    Föld-szülte földnek
    És Isten-lehelte szépnek!

    Lerázom magamról a port,
    Amit a századok ajka rámlehelt,
    Ledobom a palástot,
    Amit a Hivatal rámtekert,
    És az apostol köntösét is szétnyitom,
    Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:

    Nézzétek, itt vagyok.
    Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
    Amit a földanya megformált a mélyben,
    Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
    Fogantatásom titokzatos pillanatában:
    Én, ember, egy a millióból.

    Ne várjatok éntőlem prédikációt
    És ódát és okoskodást ne várjatok:
    Én azt beszélem, ami vagyok.
    Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
    És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
    Öröktől való.

    Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
    Ami több lenne a pornál,
    És mégis, úgy akarta az, aki formált:
    Ami vagyok, örökkévaló.
    Semmi vagyok, egy milliomod,
    De minden, mert mindnyájatok.

    Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
    Akár a ti eretek!
    És piros bennük és meleg a vér,
    Mint bennetek.
    Nézzétek ezt a szájat:
    Kenyérre és csókra és szóra született,
    Mint a tietek.

    Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
    És látni tanult és sírni szokott,
    Mint a ti szemetek,
    És álmélkodik reggeltől estig,
    Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
    Halljátok, a szívem hogy piheg?

    Hallgassátok és megértitek,
    Hiszen ő is, mint a ti szívetek,
    Kilenc hónapon át pihegett
    Egy édes anyának szíve megett,
    És visszatér, mint ti visszatértek,
    A földbe, amelyből vétetett.

    És ez a lélek, érzitek-é,
    Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
    Ó nézzetek belé!
    Magát mutatja, egyet mutat:
    De ebben az egyben a ti arcotokat.
    Tükör módjára tükrözi hűn:
    Benne az erény és benne a bűn,

    És minden érzés benne van,
    Ami csak bennetek megfogan,
    S kimerhetetlen mélyébe lenn
    Piheg a mindennapi rejtelem:
    A közös, a közös Végtelen.

    Forrás: –

  • Kosztolányi Dezső: Az álmaimnak színes ablakába

    Az álmaimnak színes ablakába
    gyakran bekandikálnak furcsa nők.
    Ajkuk datolya, szőlőfürt a mellük,
    és morfinista-szemmel néznek ők.

    Régen halottak itt ki- és bejárnak,
    ismernek engem ismeretlenek.
    Reám mutatnak hosszú ujjaikkal,
    s közöttük én, remegve, mint gyerek.

    Most ifjúság maszkjába fölmagaslom,
    kegyúri gőggel, diadalúton,
    aztán megölve, akiket szerettem,
    a végtelent véres hajjal futom.

    Az éjszakai, vad előadást már
    mondd, láttad-e, s tudod, ki e gigász
    színész, aki hazuggal és igazzal
    rémülve-rémít és komédiáz?

    Éjente nézem ágyam páholyából
    csukott szememmel, egy legördülő
    könnyet csikorgó pilláimba rejtve,
    reggel pedig azt mondom róla: Ő.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Már néha gondolok a szerelemre

    Már néha gondolok a szerelemre.
    Milyen lehet – én Istenem – milyen?
    Találkoztam tán véle messze-messze,
    valahol Andersen meséiben?

    Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
    A lelke párna, puha selyemkendő.
    És míg a többiek bután nevetnek,
    virágokat hoz majd a kis betegnek.

    Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
    Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
    Fájó fejemre hűs borogatást rak.
    És kacagása hegedű-zene.

    Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
    Különös, titkos és ritkán mosolygó.
    Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
    Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

    Forrás: MEK


  • Váci Mihály: Kettesben önmagammal

    Aki voltam, milyen messze van tőlem!
    S aki leszek, az már milyen közel.
    Már utolér, mellém lép, támogat,
    és átölel.
    Bíztatva suttogja: Ne félj!
    Valahogy majd csak megleszünk.
    Hiszen szívünk marad a régi,
    s ketten talán csak megőrizzük
    az eszünk.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Váci Mihály: Százezer út

    Én mindig másként gondolom,
    amit elém kínál a lét.
    Ha rád nézek is – álmodom
    egy velünk történő mesét.

    Ha azt mondanám: – Jó, igen.
    Ne vedd komolyan, el ne hidd:
    másodpercenként a szívem
    igent biccent és nemet int.

    Mert én magam is szüntelen
    más vagyok, mint aki vagyok,
    – sem az, akinek képzelem,
    sem az, ami én akarok

    maradni, lenni: egyre más,
    és mire elfognám, megint
    új arc, szédület, kusza láz,
    arcom rám soha nem tekint.

    Bármely tükörben nézzem is:
    – Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
    de máris más, ahogy a víz
    ragyogtat minden új eget.

    Míg alszom tán ébren vagyok,
    s ébren meg mélyen álmodom.
    Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
    s szíved tán épp elárulom,

    és ha ellened vétkezem,
    akkor hű sírásom keres,
    s míg téged simít két kezem,
    talán haragtól kék eres.

    Mikor hozzád szegez a kín,
    talán máshol feltámadok,
    s ha hívnak csavargásaim,
    mindig feléd vándorolok.

    Rád nézek: – s hol vagy, nem tudom.
    S bármit nézzek, az mind te vagy.
    Elhagylak százezer úton,
    hogy megleljem kapuidat.

    És mindig másra vágyom,
    mint amit szívből akarok.
    Szomorún érzem fájón,
    azt, ha boldog vagyok,

    mikor a legforróbban élek,
    legjobban gyilkolom magam,
    s a legéltetőbb szenvedélyek
    átölelnek halálosan.

    Mert nincs határa semminek,
    a van, nincs fojtva ölelik
    egymást; ha dobban a szíved,
    mindig meg is hal egy kicsit.

    A van, a nincs két végű hinta,
    és lengő hinta minden itt:
    – ez mélybe dönt, szállni tanítva,
    az zuhantat, míg felröpít.

    Ha öröm hív – már vár a kín,
    – a hinta egyre fel-le száll,
    ha égben vagy, lenn pokol int,
    s ha mélyben – fentről fénysugár.

    Ne kérj válaszokat, szívem.
    Az igazságból is csak azt
    tudom csupán, hogy elhiszem,
    de nem azt tudom, hogy igaz.

    Már másképp hiszem a világot
    s régóta másképpen tudom.
    De nem igaz, jó egy se – látod,
    hát hagyd – majd újra álmodom.

  • Ady Endre: Beszélgetés a boszorkánnyal

    I.
    (Édes boszorkányom,
    Láttál angyalt holtan?)
    »Láttam szép magamat,
    Mikor még nem voltam.«

    (A Holdat a Nappal
    Láttad összebujni?)
    »Láttam fehér szivet
    Pirosra fakulni.«

    (Láttál napnyugatról
    Napot kelni este?)
    »Láttam Ujév napját
    Szilvesztert keresve.«

    (Leszitálni láttál
    Égből eső-márványt?)
    »Láttam az egeken
    Fekete szivárványt.«

    (Láttál már busongást
    Csali, büszke kedvvel?)
    »Láttam már sírgödröt
    Tele szerelemmel.«

    (Láttál visszafordult
    Óramutatókat?)
    »Láttam perzselését
    Sohse-kapott csóknak.«

    (Láttál már tengeren
    Fogant őserdőket?)
    »Láttam, ki sohse lesz,
    A holnapi nődet.«

    (És bolondot láttál,
    Ki szerethet téged?)
    »Láttam a szivedet,
    Szivemen van s véged.«

    II.
    (Édes boszorkányom
    Szivemre be ráhullsz)
    »El foglak árulni,
    Mert te is elárulsz.«

    (Telve van a kedvem
    A te szép valóddal)
    »Kedvetlenségemet
    Űzöm unott csókkal.«

    (Szép asszonyságodban
    Megmaradok szépen)
    »Megakadt a szemem
    Egy külömb legényen.«

    (Egek csillagához
    Nem hasonlitnálak)
    »Jaj, be rossz a Földön,
    Jaj, be rossz itt nálad.«

    (Légy az én hűséges,
    Drága feleségem)
    »Feleséged vagyok
    S elhagytalak régen.«

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Én, szegény Magam

    Szeretlek halálos szerelemmel,
    Te hű, te jó, te boldogtalan,
    Te elhagyott, te szép, béna ember,
    Te: Én, szegény Magam.

    Senkid sincs e bús, pucér világon.
    Sorvasztó, álmatlan éjjelek
    Holdfényénél fölujjongva látom:
    Csak én szerettelek.

    Te: Én, aki királynőket vártál
    S bölcs királyok hódolásait,
    Nézd, szivekben hogyan be nem váltál:
    Csak én vagyok ma itt.

    Szeretlek, mert a keserűségnek
    Ártatlan és áldott fia vagy,
    Mert minden egynek, búsnak és szépnek
    Tömjénezni szabad.

    Téged elhagyott már minden, minden,
    Durván, meg-nem-értőn és gazul.
    Nincs szépség, melynek hívője nincsen:
    Most én vagyok az úr.

    Az egész világ helyett imádlak,
    Te hű, te jó, te boldogtalan,
    Te szép, kit a buták meg nem láttak:
    Te: Én, szegény Magam.

    Forrás: MEK