https://verskucko.com

Címke: önvallomás

  • Áprily Lajos: Költő

    “Költő vagy” – szól s komolyan néz reám
    hatéves szemmel – leányunokám.
    “Láttam: vers volt a gépeden ma. Nem?”
    Eltűnődöm minősítésemen.

    Költő? Poéta?… Költő Dante volt,
    Petőfi és egy sor jövő-herold,
    kik jártak fenn az embercsúcsokon,
    s lelkük titánokéval volt rokon.

    S eszembe jut egy régi ismerős,
    borzolt-hajú, ifjú vidéki hős,
    ki, ha kimondta hangzatos nevét,
    még hozzátette németül: Poet.

    Az öntudattal csengő szó hatott:
    mosolyogtatott és mulattatott…
    A titulusa nem nekem való.
    Ember voltam, remegő, daloló.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komjáthy Jenő: Magamról

    Akartok a lelkembe látni?
    Ismerni mély rejtelmeit?
    Nem remegek mindent kitárni,
    Mi benne érzés, eszme, hit.

    Szeretni és gyülölni mélyen
    Tudok s kimondom szabadon;
    A sorssal szembeszáll kevélyen
    Szilaj, erős akaratom.

    Szeretem azt, amit gyülöltök,
    Mi éget, mint a nyári nap,
    Lelkembe lángot lángja öntött,
    Fölöttetek magasra csap.

    Gyülölöm azt, amit szerettek,
    Az aljast és a köznapit,
    Miért titokban gyáva reszket,
    Silány szerelme nem vakit.

    Erényem egy van: a szabadság;
    Ezért hevülnek a nagyok,
    Ezt rettegi a lelki vakság; –
    Bünöm is egy van, hogy: vagyok.

    Hogy itt vagyok e torz világon,
    Hol rózsa vértalajba’ kel,
    Hol összeég fertői lángon
    E tiszta, bátor, hű kebel.

    De összeég bár, újra-él majd
    A szellemüdv s az égi kín
    És földöntúli szenvedély hajt
    Új létet szálló hamvain.

    Nem süllyedek mégsem közétek,
    Mert lelkem tiszta, mint a nap,
    Nem éri vész, nem fogja vétek,
    Mert mindennél hatalmasabb.

    Mert lángja hit, hatalma eszme,
    S tudvágy emészti szívemet,
    Istennek óriás szerelme
    Átjárja minden ízemet.

    S ami hevít, amit imádok,
    Csak önnön lelkem lelke az;
    És legyen üdv vagy legyen átok,
    Csak lelkem átka, üdve az.

    Nem ismerek én más hatalmat,
    Csak ami szívemben ragyog;
    Idegen Isten! nincs hatalmad!
    Magamon úr csak én vagyok.

    Oh tudtok-é lelkembe látni?
    Megértni mély rejtelmeit?
    Oh lehet-é nektek kitárni,
    Mi benne érzés, eszme, hit?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • .kaktusz: Tudod

    Tudod arra gondoltam,
    hogy ki kell mondani.
    Semmit nem szabad visszafojtani,
    mert az olyan,
    mint az alattomos,
    lassan ölő méreg.
    A visszafogott érzés öl.
    Szabadon kell engedni,
    nem szabad visszafogni
    se a bennünk élő Istent,
    se a bennünk élő ördögöt.
    Ki kell nyitni a palackot,
    különben szétrobban.

    Próbáltam,
    mind a kettőt próbáltam
    visszaszorítani,
    a szeretetet,
    a gyűlöletet is,
    de nem sikerült.
    Hiába mondogattam
    Magamnak mondogattam,
    ez nem én vagyok,
    nem tudok ennyire szeretni,
    nem tudok így gyűlölni.
    Hiába minden próbálkozás,
    mint az erővel visszatartott folyó,
    egyszer csak áttört a gáton
    a szeretet is, a gyűlölet is.
    Kimondtam magamnak.
    Szeretek,
    és amit sokkal nehezebb volt,
    gyűlölök.
    És mindez most,
    oly sok év után jött két ember.
    Két érzés.
    Azt hittem,
    együtt ez képtelenség,
    hogy a kettő
    nem fér el együtt a szívben,
    de most már látom.
    Megfér.
    De tudod,
    ha nem mondom ki,
    akkor megfulladok.
    Ki kellett mondanom.
    Gyűlölök,
    és éjjel, ébren,
    gondolatban,
    embert öltem.
    Kívántam, ne éljen.
    Úgy éreztem,
    nincs más megoldás.
    Ő öl, ha őt nem ölik.
    Aztán, mentem hozzád,
    és meggyóntam.
    Neked.
    Te szót se szóltál,
    fel se oldoztál.
    Nem mondtad,
    legyek jó,
    hogy ne legyek gonosz.
    És mégis megszűnt a teher.
    Most már úgy érzem,
    kell lennie más útnak is,
    mint a halál.
    De ha nincs,
    akit szerethetek,
    akit annyira szerethetek,
    hogy a legalantasabb bűnömmel is
    hozzá mehetek,
    akkor nem lett volna soha
    feloldozás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Mi tagadás…

    Mi tagadás, én víg vagyok, ha látják,
    Nem győz rajtam nevetni kis öcsém,
    De fátylába von elbusongó lágyság
    Félre szobámnak csöndes hűvösén.
    Ó, nem bánt engem asszonyság meg lányság,
    Nagy problémák csomóját nem kötém,
    Nem bánt a vallás, a papok, misék:
    Csak valami nagy… Egyedüliség…

    Ó, neked azt, ha úgy megmagyaráznám!
    Kis paradoxok emésztő sulyát,
    Ha mint nagy festők méltán csodált vásznán
    Élni látszanak a festett gulyák,
    Bivalycsordám is én elődbe ráznám,
    Mely lelegeli lelkem sarjuját,
    Ha el tudnám mondani, hogy mi öklel!
    Ó, ehhez nemcsak rím kell, ehhez több kell!

    Ha ez a vers hát épp csak délibáb lesz,
    Nagyító, elferdítő, torzító,
    Bocsáss meg érte, hisz örök hibám ez,
    Kimondanám, mi ki nem mondható,
    Mint rossz szabó, ki túlfinom ruhát kezd,
    Mely keze alatt már csak rontható,
    Aethert hogy varrjon Árpád kontár tűje,
    Kubelik ő, de nincsen… hegedűje…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály – Volt egy életem

    Egy életem volt – semmivé lett.
    Milyen megrendítő kísérlet
    volt arra, hogy én is, én is éljek!

    Már kamasz koromban elvesztem,
    mikor egy este sírni kezdtem,
    s a csillagokhoz kéredzkedtem.

    S mert ezután is semmiségek
    adtak nekem gyönyörűséget,
    hát mindenki bolondnak nézett.

    S mert hittem, hogyha hitegettek,
    és sírtam szívből, hogyha vertek,
    – azt mondták rám mindig: – csak gyermek!

    „Komoly” se voltam – mert nevettem.
    És „hű” se voltam, mert szerettem!
    Végül senkinek se kellettem.

    Csak ilyen voltam én – egyetlen,
    magányos ebben a kegyetlen
    torkomra forrott életemben.

    Talán magamról elég ennyi,
    hogy megértsem belőle: – senki
    nem is tudott engem szeretni.

    Nem is szerettek. – Tudom, Kedves,
    jaj, tudom már, Te sem szerethetsz!
    És egy szavam sem lehet ehhez!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Kár volna érted

    Futó sorból rontva kidőlten,
    nem is vagyok talán már,
    nem is lehetek az Időben.

    Jóság rohamaim is fogytán
    s úgy nézek messzeségbe,
    mint vén juhász hajolva botján.

    Igen: bot, egy kicsit koldusbot,
    hideg és fáradt nézés
    s otthagyott, szegény ősi jussok.

    Ki társam lenne, nekem nem kell
    s vágyottam nem vágy társul
    s aggulok éhes szerelemmel.

    Se jó, se rossz, se bús, se víg már:
    becsületes válasz megy:
    kár volna érted, hogyha bíznál.

    Engem kinullázott az Élet,
    én már dacból se adnék
    bárkinek is meleg hűséget.

    Csoda-percnek kellene jönni
    s mert nem bízok csodákban:
    csókollak, de el kell köszönni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Még egyszer

    Még egyszer meghajolni késztet
    A lelkem régi, színes álma,
    Még egyszer, ím, tárva elétek,
    Ami az enyém, ami drága:
    Piacra vont az ifjú évek
    Álmodni vágyó ifjúsága…

    Mikor először szőttem álmot,
    Beteg, de szűzi volt a lelkem,
    Nem volt, mit el ne hittem volna,
    Nem volt, mit meg nem érdemeltem,
    Volt istenem, volt szépről álmom
    S volt kurta szoknyás lány szerelmem…

    Volt… volt. Ez a másodvirágzás,
    Ez már csak az álmoknak álma.
    A cél nem cél, a babér nem zöld,
    Nem pálma már többé a pálma.
    Rövid szoknyás lány mit sem adhat,
    Nekem sincs már semmim, csak lázam,
    Ilyen olcsó lelket nem kapnak:

    Csak egy forint, kérem alássan!…
    Csak egy forint… Piacon volnánk!…
    Mit szégyenkezzem, ez a vásár,
    Eladom még a megvetést is,
    Az én lelkem már úgyis lázár,
    A piacról hulljon még rá sár!
    Ím, bevallom, hogy nyomorultan,
    Mit sem remélve, mit se várva,
    Még mindig van az én lelkemnek
    Szárnyakat adó büszke álma.

    És bár előttem vak sötétség
    És bár előttem mit se látok:
    Még mindig meg tudok én vetni
    Egy nálam is bénább világot!
    Ím, bevallom, hogy nem hiában
    Vergődtem, nyögtem, vártam, éltem,
    Megleltem az igaz világot,
    Megleltem az én dölyfös énem,
    Megleltem, ami visszaadja,
    Amit az élet elragadt:
    Annyi szenny közt a legtisztábbat:
    Ím, megtaláltam magamat!…

    Ím, megtaláltam s a piacra
    Kivonszoltam, hol áll a vásár:
    Ez én vagyok, hitvány és büszke,
    Érints, vevő és hullj reám, sár!

    … Még egyszer meghajolni késztet
    A lelkem régi, színes álma,
    Még egyszer, ím, tárva elétek,
    Ami az enyém, ami drága,
    Piacra vont az ifjú évek
    Bénán is büszke ifjúsága…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

    K

  • Juhász Gyula: Mit akartam?

    Kifelé ballag már a vén diák
    Az életből és a melódiák
    Gyéren zendülnek ajkán s csendesen,
    De azért még pár nóta megterem.

    De azért én panasszal nem vagyok,
    Az Isten napja néha rám ragyog,
    A csillagok a régi szelidek
    S hozzám hajolnak lassan a szívek.

    Mást nem akartam, Isten a tanúm,
    Elhallgat immár a vád és a gúny,
    Mivel az értetlenség illetett,
    Mert úgy szerettem a szegényeket.

    Magyar szegénység hű költője, én,
    Kitartok véled, régi jó remény,
    Hogy a jövendő csak nekünk terem
    S hogy e jövőt építi énekem!

    Magyar szegénység: véget ér e tél,
    Lesz még itt szőlő és lesz lágy kenyér,
    Az igazság lesz úr e föld felett
    És az se fáj, hogy én már nem leszek!

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Volt egy életem

    Egy életem volt – semmivé lett.
    Milyen megrendítő kísérlet
    volt arra, hogy én is, én is éljek!

    Már kamasz koromban elvesztem,
    mikor egy este sírni kezdtem,
    s a csillagokhoz kéredzkedtem.

    S mert ezután is semmiségek
    adtak nekem gyönyörűséget,
    hát mindenki bolondnak nézett.

    S mert hittem, hogyha hitegettek,
    és sírtam szívből, hogyha vertek,
    – azt mondták rám mindig: – csak gyermek!

    “Komoly” se voltam – mert nevettem.
    És “hű” se voltam, mert szerettem!
    Végül senkinek se kellettem.

    Csak ilyen voltam én – egyetlen,
    magányos ebben a kegyetlen
    torkomra forrott életemben.

    Talán magamról elég ennyi,
    hogy megértsem belőle: – senki
    nem is tudott engem szeretni.

    Nem is szerettek. – Tudom, Kedves,
    jaj, tudom már, Te sem szerethetsz!
    És egy szavam sem lehet ehhez!

  • Ady Endre: Nézz, Drágám, kincseimre

    Nézz, Drágám, kincseimre,
    Lázáros, szomorú nincseimre,
    Nézz egy hű, igaz élet sorsára
    S őszülő tincseimre.

    Nem mentem erre-arra,
    Búsan büszke voltam a magyarra
    S ezért is, hajh, sokszor kerültem
    Sok hajhra, jajra, bajra.

    Jó voltam szerelemben:
    Egy Isten sem gondolhatná szebben,
    Ahogy én gyermekül elgondoltam
    S nézz lázban, vérben, sebben.

    Ha te nem jöttél vóna,
    Ma már tán panaszló szám se szólna
    S gúnyolói hivő életeknek
    Raknak a koporsóba.

    Nézz, Drágám, rám szeretve,
    Téged találtalak menekedve
    S ha van még kedv ez aljas világban:
    Te vagy a szívem kedve.

    Nézz, Drágám, kincseimre,
    Lázáros, szomorú nincseimre
    S legyenek neked sötétek, ifjak:
    Őszülő tincseimre.

    Forrás: MEK