Tudod arra gondoltam,
hogy ki kell mondani.
Semmit nem szabad visszafojtani,
mert az olyan,
mint az alattomos,
lassan ölő méreg.
A visszafogott érzés öl.
Szabadon kell engedni,
nem szabad visszafogni
se a bennünk élő Istent,
se a bennünk élő ördögöt.
Ki kell nyitni a palackot,
különben szétrobban.
Próbáltam,
mind a kettőt próbáltam
visszaszorítani,
a szeretetet,
a gyűlöletet is,
de nem sikerült.
Hiába mondogattam
Magamnak mondogattam,
ez nem én vagyok,
nem tudok ennyire szeretni,
nem tudok így gyűlölni.
Hiába minden próbálkozás,
mint az erővel visszatartott folyó,
egyszer csak áttört a gáton
a szeretet is, a gyűlölet is.
Kimondtam magamnak.
Szeretek,
és amit sokkal nehezebb volt,
gyűlölök.
És mindez most,
oly sok év után jött két ember.
Két érzés.
Azt hittem,
együtt ez képtelenség,
hogy a kettő
nem fér el együtt a szívben,
de most már látom.
Megfér.
De tudod,
ha nem mondom ki,
akkor megfulladok.
Ki kellett mondanom.
Gyűlölök,
és éjjel, ébren,
gondolatban,
embert öltem.
Kívántam, ne éljen.
Úgy éreztem,
nincs más megoldás.
Ő öl, ha őt nem ölik.
Aztán, mentem hozzád,
és meggyóntam.
Neked.
Te szót se szóltál,
fel se oldoztál.
Nem mondtad,
legyek jó,
hogy ne legyek gonosz.
És mégis megszűnt a teher.
Most már úgy érzem,
kell lennie más útnak is,
mint a halál.
De ha nincs,
akit szerethetek,
akit annyira szerethetek,
hogy a legalantasabb bűnömmel is
hozzá mehetek,
akkor nem lett volna soha
feloldozás.
Forrás: Lélektől lélekig
