Szatén kabát a széken.
A hold frissen vert érem.
Csak holnap lesz kerek.
A kobalt fény az égen
elfedte a hegyek
csúcsát a messzeségben.
A rétre társzekérrel
hozzák most a homályt.
A fenyők közt az éjben
az út opál fonál,
de elszakadt a vége.
A vízesés fehéren
lóg. Azt hiszem, hogy áll.
Szatén kabát a széken.
Forrás: Meglepetésvers.hu
Süt a szép Nap, szép virágot
nyit a boldog július,
most születnek a villámok,
ott, ahol az ég borús.
Kicsi méhek, ti a füvek
halkan zörgő fiai,
legyetek a nyárhoz hűek,
ajtajához hajlani!…
Forrás: Meglepetésvers.hu
A bábok között elaludt egy hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
Különben jó az is.
Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja,
és alszik véle csöpp árnyéka is.
Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!
De jobb, ha már indulunk haza,
erősen beborult-
A bábok közt elaludt egy hangya,
és -hopp- egy csöpp már a kezemre hullt.
Forrás: Meglepetésvers.hu
Nézd csak, bolondul, karikázva
hogy összecsap az a két sárga
lepke! hogy kezd tündéri táncba!
hogy gyúrja egymást, hogy forog!
Négy szárnyuk százfelé lobog,
pedig egyhelyben kavarog.
Csókolóznak? vagy marakodnak?
Most hirtelen egybefogóznak,
s nyílegyenest fölfurakodnak.
föl, föl, föl, ingó, lebegő
tornyot húzva, mely repdeső
útjuk nyomában égbe nő,
függőlegesen rakéta: már a
bükk magasában, már a nyárfa
csúcsánál járnak: már a drága
túlvilágban szikráznak a
kék őrületben, ahova
csak a szerelem mámora
vagy az se emel! Ott repülnek!
Ott! Hol? Fény! Látod? Tovatüntek…
Magukkal vitték a szemünket!
Forrás: Meglepetésvers.hu
Az élet: az egyedüli megoldás
a lombba boruláshoz,
a homok leheletének felszippantásához,
a magasba röppenéshez;
hogy kutya is legyen,
s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;
hogy megkülönböztessük a fájdalmat
mindattól, mi nem belőle ered;
hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,
elvegyüljünk a látvány forgatagában,
kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.
Vissza nem térő lehetőség,
hogy egy pillanatra felidézzük,
miről is szólt a beszélgetés
ki-kihunyó lámpafénynél;
hogy egyszer, legalább egyszer
megérintsünk egy követ,
bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn,
elveszejtsünk egy kulcsot a fűben;
és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;
és mindvégig semmit se tudjunk
valami roppant lényegesről.
Zsille Gábor fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
