1
Hol a gótikus fenyőkön
tűk merednek: zöld sereg,
ágak közt keleti díszben
harkályok bolyonganak.
Ott laknak a faparókás
tobozok, és lent a földből
kidagadt gomba-Szokrátész
elmélkedik az esőről.
Kardfogú vadászkutyák
futkosnak csaholva.
Megrettent nyulak
cárbajsza fölmered.
A dombokon – e hideg
templomokban, mint apácák,
sóhajtozva járnak-kelnek
gépi varjak…
Fagyott az áfonya, ám még
felröppen egy-egy levél.
Ó, Bolygó Hollandiak, csak
madarakat riogattok.
Az egek matrózai
vitorláikat kibontják,
elrepülnek, elrepülnek
léghajóikon a darvak.
2
Már elrepült madár, levél.
Az egek – vízjelek.
Járkál üveg mögött a kócsag,
fehérben, mint egy lány, fehérben.
Tüzek.
Ezer szemmel unottan
pislogó kandeláberek.
Egyedül vagy. És a faházban
körüldeszkáz a csend.
Elszálltak méhek, vadkacsák.
Az égben – ördögök hada.
S elmásztak tegnap a csigák is
a földgolyó dióbelébe.
Magad e fa-rideg világban…
Fekete villámként szalad
a varjútoll a papíron,
és soraid sötétlenek.
A méhek a kasban, a csigák a mélyben.
A madarak szárnya lehorgad.
Hol vagytok, vándormadarak?
A mennybolt utcái kihaltak.
Lépeget bál-fehér ruhában
üvegbörtönében a kócsag,
s a homályos üveglapokra
csőrével vízjeleket rajzol.
Forrás: Lélektől lélekig
