A ferde domb falán, hol fölkúszik az árnyék,
az ablakomból látom, mezítlen láb halad.
Körötte mind a csend, mit úgy adott a tájék
ajándékul neki, mint ritka dolgokat.
Kancsója billen egyszer, kis tej a földre löttyen,
hosszú és sápadt arcát a lombok elfedik,
hűs árnyak gyülekeznek köréje egyre többen,
ő a fejét lehajtva megy föl-le, föl-le itt.
Ha néha megpihen, mellére rátapadnak
fehér és kék virágok – vad csecsemők sok kelyhe
s szívják belőle a szerelmet és az ablak
keresztje hull reá, mielőtt útra kelne.
Reggel csak lefelé jön, este csak fölfelé megy,
mint bábok színházában türelmes figura
és mint az alvajáró átszeli a vidéket,
az ég aljára lép s betér a kapuba.
Forrás: Lélektől lélekig
