Maszatos az ég ott nyugaton
Pillantásom a vörös foltokon
Megpihen, elterül s beléjük ég,
Valami készül itt, vérzik az ég.
Nagy csenddel surran az est
Árnyakat bújtat, feketét fest,
Reszkető csillagok sápadva,
Fényüket szórják az ágakra.
Halk az erdő bagoly se röppen,
Valami feszült arcomra csöppen,
Tenyerem simítja, ingembe törli,
Esőcsepp sikolt, a szöveten végzi.
Nagy dörgés az ég haragra gerjed,
Tolong felettem a sok fekete felleg,
A cseppért vagy másért itt a bosszú,
Villámok vakítanak, harc lesz, hosszú.
Szél tépi a fákat, ruhájukat rázza
Letöri a karjuk, s nem magyarázza,
Hogy miért, s mi ez az őrült indulat
Csak vágtatva zúz, s minden szétszakad.
A vihar égi szivacsait két kézre kapja,
Kéklő villámló szemekkel kicsavarja,
Lezúdul az eső, áztatja a fekete földet,
Sár borít virágot s mindenféle zöldet.
Mire felkölti a csapzott hajnal a napot,
A vihar tovább áll, s mit itt hagyott,
Lassan mutatják az erősödő fények,
Mit látok, az megrettent s félek….
Forrás: Lélektől lélekig
