Ment a lány a gyalogúton,
holdezüst kúszott alája,
melyben minden pillanatban
lágyan megmerült a lába,
megcsobbant a fény előtte,
megcsobbant a fény utána,
fodrozott a földre ömlött
holdvilág nagy óceánja.
Térdig érő színezüstben
könnyedén gázolt a lányka,
nem figyelt a rásunyító
három szörnyű éjmadárra,
mely kinyúló cserfaágon
lengő lépteit vigyázta,
mérlegelve, hogy tetőzik
lent a fénynek áradása.
Nem látszott már ki a lánynak
csak parázsló pillantása –
s rácsapott a három holló,
rút csőrét szemébe vájta.
Holdsugárnak, szemsugárnak
elmaradt hát földi násza,
azóta sem egyesültek,
éj magaslik a világra.
t
