Ha még hiszed, hogy lesz valami más,
jön még egy új, egy nagy feltámadás,
azt mondják rád: bolond…
de mondd,
hit nélkül, mint üres kalász,
inogni jobbra-balra, mennyit ér?
Ki jegyzi fel, hogy kinek jut babér,
s lágyabban ringat-e az anyaföld,
ha felsorolják, mennyit és mit értem?
A síron túl hiába minden érdem.
Csak a ma van.
Engem nem érdekel,
hogy lesz-e más,
nem könyv az élet,
hol a folytatás
fontos lehet.
Ez látlelet.
Ne sírom mellett mondj beszédet,
mondd inkább most a véleményed,
de meg ne bánts,
legyen, mint sírbeszéd:
kegyes csalás!
Tőled minden kemény szó fájna,
égetne, mint özvegyi máglya,
megsemmisülnék,
vagy, mint túlsebes víz szélében a tajték,
apró cseppekre hullva
zuhannék vissza messzi múltba.
Még három éves alig voltam,
mikor rólam már verset írt a nagyapám.
Azóta mennyit kaptam!
Egy kis füzet betelne szép szavakkal,
elégedett lehetnék tán magammal,
hisz ez remek…
lenne,
ha benne
magamra ismerek.
Ha gondolsz rám,
s ha szólsz, legyen szép és igaz.
A kettő együtt túlzás?
Jól tudom, hogy az.
Én úgyis elhiszem
mind, ami hihetetlen,
mert földön járok, mégis
ott fenn, a fellegekben.
Hiszem, hogy van még…,
lesznek boldog évek.
Az öncsalással senkinek se vétek,
akár a tömjén füstje,
annyit ér,
de mégis kell,
hogy édesítse éltünk
valami több,
mint szorgos hangyalétünk,
valami cél: hová… miért… kinek.
Szavak… szavak… szavak!
Ugyan, ki érti meg…!
Forrás: Lélektől lélekig
