https://verskucko.com

Címke: részvét

  • Zelk Zoltán: Megváltás

    Megváltás volt szegénynek
    a halál –

    szól a pókhálós, gyáva
    szánalom.

    Aki az elmúlásról
    ily avatag szavakkal
    tud szólni: megváltást érdemelne.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Eötvös József: A megfagyott gyermek

    Ily késő éjtszaka ki jár
    Ott kinn a temetőn?
    Az óra már éjfélt ütött,
    A föld már néma lőn.

    Egy árva gyermek andalog,
    Szivét bú tölti el;
    Hisz az, ki őt szerette még,
    Többé már fel nem kel.

    Anyja sírjára űl, zokog
    Az árva kis fiú:
    „Anyám, oh kedves jó anyám!
    Szivem beh szomorú!

    Mióta eltemettek itt,
    Azóta bús fiad.
    Nincs a faluban senki most,
    Ki néki csókot ad;

    Nincs senki, a ki mondaná:
    Szeretlek gyermekem!
    Puszta a ház, hideg szobám,
    Nem fűtenek nekem.

    Melléd temetve én is itt
    Miért nem nyughatom?
    Szegény és elhagyott vagyok,
    Hideg a tél nagyon!”

    Az árva búsan zengi így
    Kinos panaszait;
    Felelve rá a téli szél
    Üvöltve felsivít.

    A gyermek fázik, könnyei
    Elállnak arczain;
    Borzadva néz körűl, de itt
    A holtak hantjain

    Mély nyúgalom uralkodik;
    A csend irtóztató,
    Csak szél sohajt a fákon át,
    Sziszegve hull a hó.

    Fölkelne, jaj! de nincs erő;
    Lankadva visszadűl
    A kedves dombra, – felsohajt,
    S mély álomba merűl.

    És ím az árva boldogúl,
    Jól érzi most magát:
    Elmúltak minden gondjai;
    Az álom hív barát.

    Szive még egyszer feldobog,
    Mosolygnak ajkai;
    Csöndes-nyugodva alszik ott –
    Meghaltak kínjai.

    1833.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Kosztolányi Dezső: Szentbeszéd

    Én, ki tavaly még könnyű szívvel jártam,
    forró sugárban,
    most járok itt a sápadt, bús fagyok
    fenyérein
    és fölordítok: hol vagyok?

    Testvéreim.

    Volt egy kutyám,
    s nem vertem ki, mikor haragos éjjel
    a hóvihar acsarkodott a széllel,
    csunyán.
    S mikor beteg lett,
    köré sereglett
    a bánatom, a gondom.
    Fölkeltem, hogy reá tekintsek,
    úgy néztem, mint egy árva kincset.
    Egész éjszaka virrasztottam otthon.

    Aztán vásott és buta lázban
    nem madarásztam,
    mert szántam a madárfiókot, a picinykét.
    Vígan kaszáló,
    zöld, könnyű háló
    zacskójával nem fogtam soha pillét.
    Sohase ültem lesve régi cser-tőn,
    vörös vadat nem űztem havas erdőn.
    Kikerültem a gyíkok napos árkát.
    El nem tapostam
    a réteken a szentjános-bogárkát.

    Mostan
    elmondom nektek, emberek.
    Csak ezt, csak ezt – könnyezzetek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Osztályrészem

    Az élet árnyát, fellegét is
    Szivárványszínbe’ látja lelkem.
    Csalódni és remélni mégis:
    Igy van megírva végzetemben.
    S dallá szövődik minden eszmém
    S mind, amit érzek, álmodom:
    De nyitját hasztalan keresném;
    Mi célja, haszna: nem tudom.

    Sugártalan, ködös napokba’,
    Ha rámborúl az éjek éje:
    Fölhangzik édesen zokogva
    A dal vígasztaló zenéje.
    Ez tár elém egy szebb világot,
    S ha lelkem errül álmodik:
    A könny, a kín, a vér, az átok
    Hallelujává változik.

    S megszáll a vágy, hogy letöröljem
    Könnyeit a szomorkodóknak;
    S a béke útját megjelöljem
    Azoknak én, akik csalódtak.
    Óh, fáj e furcsa, gúnyos élet;
    S lelkem gyakorta felzokog:
    Az emberek mind oly szegények
    S nem lesznek soha boldogok!

    Türelmet és szánalmat oltott
    Belém a lét nehéz igája.
    Tudom, hogy ép az sose boldog,
    Akinek boldogság a vágya.
    Tudom, hogy nemcsak én kesergek,
    Bajlódik más is eleget,
    Hurcolja némán a keresztet
    S nem vígasztalja senki meg.

    Óh, hála, hála, hogy keservem
    Nem hordozom magamba’ némán!
    Van vígaszom, lehet pihennem,
    Ha gondok árnya száll is énrám.
    Borongás, üdvösség, igézet
    Körülzsong lágyan, édesen;
    S mit suttogásukból megértek,
    Merengő, méla dal leszen.

    Saját búbánatomban érzem
    Örök bánatját a világnak,
    S a lelki szomjazók nevében
    Sóhajtom el szelíd imámat.
    És öntudatlan, önmagátul
    Szakad szívembül énekem.
    Örömet, bút, mindent elárul…
    S én nem tudom, csak érezem.

    S habár jövőmben írva látnám,
    Hogy sohasem leszek szeretve:
    S dicsőség nélkül, ifjan, árván,
    Szegényen dobnak sírverembe:
    A vágyat üdvben élni váltig
    Síró zenében önteném,
    S dalolva várnám a halált, így
    Sóhajtanám ki lelkem én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Ember, állat

    Egy lovat vert egy ember a Tiszánál,
    Szelíd sömlyék közt, borús ég alatt.
    Szegény, vert állat nyerített s a száján
    A hab fehérlett és a gondolat
    Az ember vak agyában csak derengett.
    Szegény vak ember, míg te egyre verted
    Szegény lovat, én sírtam tehetetlen
    S az égre, földre néztem és kerestem
    Az Istent, aki jó, aki hatalmas,
    A megváltásra gondoltam. Kereszten
    Halt Krisztus. S győz az ostor, dárda, kardvas.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Beteg kutya

    Úgy néz reád, mint a szótlan fájdalom
    És vánszorog a ragyogó napon.

    Szeméből csöndes panasz sír feléd,
    Keresi részvéted tekintetét.

    Tebenned bízik, úrban a hívő,
    És kínjait eléd teríti ő.

    A mindenség poklában didereg,
    Oly nyomorult, akár az emberek.

    A megváltó halált nem ismeri,
    Nem tudja, hogy az enyhet ad neki.

    Csak nyöszörög, sírása könnytelen
    S az égre szűköl árván, csöndesen.

    Testvéred ő is és osztályosod,
    A nap alatt egy a ti sorsotok,

    Szenved, pedig nincs semmi vétke sem,
    Ártatlan ő, szegény és védtelen.

    Mégis embernek ember gyilkosa
    És a kutyától nem tanul soha!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Sajnálom őt…

    S néha messzebbről látom őt,
    aki most hozzátok beszél.
    Látom, amint a hűvös szalonban
    lassan cigarettára gyújt
    s fáradtan csöppen ajkáról a szó.
    Látom arcán a kora ráncokat,
    látom kusza erőtlen haját.
    Látom, amint lemegy a lépcsőn,
    s a kövezeten kong a lépte,
    s a háta csüggedten előre hajlik,
    s a két karját lóbálja
    szerencsétlenül.
    Látom, amint egyedül baktat
    keresztül a sötétedő sétatéren.
    Felöltőjét nyitogatja a szél,
    s kajla kalapja ereszként csurgatja
    az egyhangú, tavaszi esőt –

    És olyankor nagyon,
    nagyon sajnálom őt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vajda János: A vén csavargó

    Béranger után

    Ez árokban szűnjünk meg élni,
    Vénülten, fáradt betegen,
    Részegnek tart az elmenő majd;
    Annál jobb – nem szán sekisem.
    Elfordul egyik, míg a másik
    Egy-két garast vet, menjetek,
    Siessetek mulatni; – egy elaggott
    Csavargó meghalhat nélkületek!

    Vénség öl el; igen, mivelhogy
    Éhen nem hal meg senkisem.
    Hittem, hogy nyomorom utóját
    A kórházban megédesíthetem.
    De annyi a szerencsétlen, hogy
    Minden kórház tömött, zsúfolt…
    Eh, utca volt a dajkád, vén csavargó,
    Ahol világra jöttél, halj meg ott!

    Míg ifjú voltam, művészeknél
    Kértem munkát, keresetet,
    „Nekünk nincs annyi munkánk, lódulj,
    Eredj koldulni” – így feleltek.
    Ti dúsak, kik mondátok: dolgozz,
    Elég csontot vetettetek;
    Alván szalmátokon, a vén csavargó
    Ezért nem átkozand meg titeket.

    Mint más szegény, lophattam volna;
    De nem, csak tartottam kezem.
    Mi több: leszakítám az almát,
    Mely út melletti fán terem.
    Hússzor záratták immár reám
    Ezért a börtön ajtaját,
    Elrabolván a vén földönfutónak
    Egy birtokát: a napnak sugarát.

    Van-e hazája a szegénynek?
    Mit ér búzátok, borotok
    Nekem, ipartok, dicsőségetek,
    Egybegyűlt szónokaitok?
    Míg ellenség hízott hadával
    Megvett falaitok megett,
    Ellen kezéből nyerte táplálékát
    A vén földönfutó – és könnyezett.

    Mint láb alá teremtett férget,
    Miért el nem tiportatok?
    Vagy mindenek javára tenni
    Mért meg nem tanítottatok?
    Egy kedvezőbb szél és a féreg
    Szorgalmas hangyává leendett,
    S szeretett vón testvér gyanánt, ki
    Most úgy hal meg, mint ellenségetek!

    Forrás: Arcanum

  • Reviczky Gyula: X. Fogy a sugár

    (Perdita-sorozat)

    Fogy a sugár; életnapunk
    Hevét veszíti; nem csoda!
    Annál gyorsabban hervadunk,
    Ha árnyékunk nem volt soha.

    Szívünk kialszik csendesen,
    Mint hamuvá égett parázs.
    Ah, ez többé nem szerelem,
    Csak gyönge végső lobbanás!

    Lassú haldoklás életünk;
    Szerelmünk hervadó virág.
    S már csak részvétet érezünk,
    Ölelve fonnyadt Perditát.

    Forrás: Arcanum

  • Reviczky Gyula: IX. Szeretlek, mint egy elhagyottat

    (Perdita-sorozat)

    Szeretlek, mint egy elhagyottat
    Egy másik elhagyott szerethet.
    Ahogy vergődő fájdalom csak
    Képes szeretni: úgy szeretlek.

    Nem a gyönyörnek tiszta mézét
    Szomjazza ajkam, hogyha csókol;
    Az, ami hozzád vonz, a részvét —
    Szeretlek, édes, szánalomból.

    Szeretlek, mert mint én, leányka,
    Te is jobb sorsot érdemelnél.
    Szeretlek, mert reád találva
    Látom: van árvább szív szívemnél.

    Szeretlek önzésből, kimondom;
    Mert amidőn szemedbe nézek,
    Egyszerre tűrhetőbb a sorsom —
    S én kezdelek vigasztalni téged!

    Forrás: Arcanum