Érzelmid’ soha el ne áruld.
Csak csöndesen, csak csöndesen légy!
Minek biznád az emberekre
Szived üdvösségét, keservét?
Fájdalmadban nem vesznek ők részt,
Örülni véled sose fognak.
Nyisd meg szived’ inkább az égnek,
Napnak, virágnak, csillagoknak.
Nap, ég, virág, előbb megértik
Szivednek titkos gerjedelmét.
Azért, ha emberek között vagy,
Gondolj reám és csöndesen légy!
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
Tavaszodik már az idő,
beköszönt a napsugár.
Lelkem édes gondolatja
fönt, a felleg-honba’ jár.
Nem tudom, de olyan édes
még a bánat is nekem,
kék egével, napsugárral
a tavasz ha megjelen.
Kedves ábránd langy fuvalma
vonul át a lelkemen.
Szép világ van, azt regéli,
messze, túl a tengeren.
S hallgatom, bár ismerem jól,
milyen az a szebb haza.
Halkan intek: Voltam én már,
voltam én ott valaha!
Az a súgár, az az illat
nem idegen énnekem;
ha sivár az élet útja:
gyönyörűnek képzelem!
Forrás: magyar-versek.hu
Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
Megint egy évet sírba zárnak.
Lágy szemfedője hólepel,
Bent lobogó láng fénye mellett
Talán a szép nyárról csevegnek,
Kiket fagy, hó nem érdekel.
Ha zúg a szél, havat söpörve,
Megtérnek csöndes házi körbe,
Feledni szélvészt, zúzmarát.
Ha künn a vihar egyre jobban
Tombol, megfér egy kis sarokban
Az ellenség s a jóbarát.
Óh, mindig igy van e világba’!
Kiket baj ér vagy sors csapása,
Együtt busúlnak rendesen.
Boldog, kinek van púha fészke,
Ki, ha bu gond szállott fejére,
Egy kis sarokba’ megpihen.
Forrás: magyar-versek.hu
Szeretek én bolyongani
közöttetek, sírok halottjai!
Rég porladó szívek fölött
a pázsit kétszer oly tömött.
S köröskörül, amerre nézek,
halál helyett száz ifjú élet.
Azt olvasom fűben, virágban,
hogy a sírból feltámadás van.
Rég porladó szívek fölött,
ahol a pázsit kétszer oly tömött,
szoktam tűnődni egyedül
a túlvilági lét felül.
S ha új sírdomb előtt megállok,
melyet benőttek a virágok:
úgy érzem, holtakkal beszélek,
s mélázva egy rózsát letépek.
A temető csendes magánya
mindig kedvenc helyem marad.
A lét zajából ki-kivágyva,
oda irányzom utamat.
Ha bú emészt, ott enyhülök;
a léttel ott kibékülök.
Ha sírról sírra lépdegélek,
úgy tetszik, hogy marasztanak.
A holtak mintha intenének:
„Békén viseld fájdalmadat.
Begyógyul mindnyájunk sebe,
tiéd is, bánat embere!”
Forrás: Magyar Kurír
