Épp elég baj másokkal együtt élni,
hát még ha kapcsunk nővéri-fivéri –
egyikeként egy rakás egyforma gyereknek.
A nővérek döbbenten, a bátyák dühtől remegnek,
hogy egyikük, bár jogtalanságtól benyomódott
heggyel, magának hordja a családi orrot.
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Orbán Ottó)
Holló suhant a bérc előtt,
s egy eltévedt póling nyögött
verdesve láthatatlanul.
A csúcsokon hó vékonyul;
s a vízválasztó síkon át
nem lelni búza, juh nyomát,
kipergett mag a kőrakás,
és pásztorkürt a károgás,
míg gyér hangját s mohát legelve
egy felhőnyáj bitangol erre.
S az Északi Szél: láttam őt:
ruhádnak kéjjel nekidőlt,
hogy tested báját bronzba öntse,
s zárt arcodról zúdult a földre;
s többé nem hús-vérként ziháltál,
márvány röptödbe fagyva álltál.
Ó szárnyatlan Szárny, férfiálom,
ki volt szebb nálad a világon?
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Orbán Ottó)
Még gyermeket Mozart elragadott
– alélt a szívem, bongva dobogott –,
s egy zöld csoda-világba vitt: sekély
patakba léptem furcsamód nem én;
szirtek közt sárga bükköny-földeken
járván, sehogyse sikerült nekem
virágot tépni, zsebredugni ott,
ha leltem épp, egy-egy szép kavicsot
káprázatomban. Segedelmül én:
„Csomót kötök zsebkendőm szögletén,
mit ismerősnek híve rázhatok
bizonyságul, hogy e hűsben fenn vagyok.”
Megkötöttem. Körben rezgett a sok
nyárfa, a folyam nádja susogott.
Mi most hiányzott: a vad taps pedig
engem a nagy tömegbe visszavitt.
Éreztem, vittem magammal tovább
csomóm, önkívületem tanúját.
De végleg messzetűnt: virág, folyó,
nyárfa… s a nád, a búsan suttogó.
Eltűnt húsz éve már. Most hallgatom megint
Mozartot. Persze, most tudom, mit akkor
nem: hogy elragadtatott ő is furcsán
e zöld világba, s ott szíve szokatlan
vadul dobogott, az éren ő is áthaladt, s akart
sárga virágot szedni, mivel takart a sík sűrűn,
s úgy, mint egykor magam, – tanúul,
mely e jelenetre vall: selyemzsebkendőjén
csomót kötött mély, kurtán fodrozó hangok
között; s hazament, sóhajtott az eseten:
„Csak emlékeztető, több semmi sem.”
Óh, nem igaz, mert e hites bog épp
tanúsággal terhelt: mi? hol? miképp?
Bár így maga buta, hiú dolog,
művészettel mégis vezetni fog
újonc-csoportokat e zöld világba:
zihálnak ott villámütötten állva.
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Jánosy István)
Hullt, hullt mint hó, hideg homályon át,
titokban hullt s felébredt a világ.
Sokan káprázó szemmel, hunyorogva,
morogva mondták: „Túlsok fény,”
és behúzták a függönyt.
Mint hó, de melegebbnek érzi ujjad
s a föld is barátságosabbnak.
Az éjszaka történeteit összefogja,
még meg nem olvadt pályán tartva őket.
(Képes Géza fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Bánattól élesült szeme,
egy rezzenést felfog vele:
hogy nő, telik levél, fűszál,
átlát tömör kovakő-falon,
látja a lelket – fuvalom –,
amint a hűlt torkon kiszáll.
Még meg se szólalsz, hallja már
hegy-völgyön túlról a hangodat.
Fülébe ér, amint bogár
lárvája rezzen a föld alatt;
hallja a földöntúli neszt,
mikor a fűszál inni kezd;
moly-állkapocs hogyan reszel
a gyapjuban; s mikor cipel
a hangya, ina hogy szakad
becsületből vitt súly alatt
(felnyög és vékonyan zihál),
hogy zizzen pók lábán a szál,
hogy motyog-sóhajt lárva, báb,
hogy moccan halkan a szárny, a csáp.
Tekintetét élezte kín,
jár-kél a föld ösvényein,
– isten, csavargó, furcsa árny –
vesztett szerelme hűlt nyomán.
Rab Zsuzsa fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
