Még gyermeket Mozart elragadott
– alélt a szívem, bongva dobogott –,
s egy zöld csoda-világba vitt: sekély
patakba léptem furcsamód nem én;
szirtek közt sárga bükköny-földeken
járván, sehogyse sikerült nekem
virágot tépni, zsebredugni ott,
ha leltem épp, egy-egy szép kavicsot
káprázatomban. Segedelmül én:
„Csomót kötök zsebkendőm szögletén,
mit ismerősnek híve rázhatok
bizonyságul, hogy e hűsben fenn vagyok.”
Megkötöttem. Körben rezgett a sok
nyárfa, a folyam nádja susogott.
Mi most hiányzott: a vad taps pedig
engem a nagy tömegbe visszavitt.
Éreztem, vittem magammal tovább
csomóm, önkívületem tanúját.
De végleg messzetűnt: virág, folyó,
nyárfa… s a nád, a búsan suttogó.
Eltűnt húsz éve már. Most hallgatom megint
Mozartot. Persze, most tudom, mit akkor
nem: hogy elragadtatott ő is furcsán
e zöld világba, s ott szíve szokatlan
vadul dobogott, az éren ő is áthaladt, s akart
sárga virágot szedni, mivel takart a sík sűrűn,
s úgy, mint egykor magam, – tanúul,
mely e jelenetre vall: selyemzsebkendőjén
csomót kötött mély, kurtán fodrozó hangok
között; s hazament, sóhajtott az eseten:
„Csak emlékeztető, több semmi sem.”
Óh, nem igaz, mert e hites bog épp
tanúsággal terhelt: mi? hol? miképp?
Bár így maga buta, hiú dolog,
művészettel mégis vezetni fog
újonc-csoportokat e zöld világba:
zihálnak ott villámütötten állva.
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Jánosy István)
