Ha már öreg lesz Ön, s este, gyertyája égvén,
tűz mellett űl, sodorva meg bontva a fonalt,
dudolva verseim, mélázón mondja majd:
Ronsard dicsért így egykor, mikor még szép valék én…
S ha hallja ezt cselédje, kit már a munka végén
el-elnyom a buzgóság, s főt bóbiskolva hajt,
nevemre fölneszel, s Önre áldást sohajt,
akinek munkálkodtam örökös dicsőségén.
Én föld alatt leszek már s merő árny, csonttalan,
mirtusok árnya közt nyujtózom gondtalan,
Ön meg anyóka lesz, tűzhelynél görnyedő,
s majd bánja már szerelmem, s lenéző gőgje olvad, –
ó, higgyen hát nekem, tán késő lesz már holnap,
éljen, tépje a rózsát, ma még van rá idő!
(Tóth Árpád fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
