Az éjszakáink mint a rács.
Az űzött szólni retteg.
Magamban láttalak, mikor
hegyi pásztorok ágyát megvetetted.
Viharban álltál, ostoros
fényében arcod megjelent.
A távol tornyos csarnokában
rianva széthasadt a csend.
Mikor a nagy folyón eveztünk,
fényedtől fényesült az árnyék.
Venyigetüzet raknék neked ismét,
ha egyszer valahol rád találnék.
Gyümölcsöt áldoznék neked
szikár hegyeken, vad mezőn,
te egyszerű emberekben élő,
dolgok húsában rejtező.
Ó, földbe ásott eleven test
iszonyú kínja ég a húsban,
Fák menekülnek, vadmadár
sikoltoz lobogó hajukban.
A látó így szól: Jeruzsálem
leánya, háromszor jaj neked!
Sáskán él s füvön, mert a fejsze
a fák gyökerére vettetett.
Forrás: Lélektől lélekig
