Ha ki gyáva
engem merni,
jobb lesz annak
továbbmenni.
Köd mögöttem,
fény előttem.
Lelek utat.
Ahogy jöttem.
Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény
Ha ki gyáva
engem merni,
jobb lesz annak
továbbmenni.
Köd mögöttem,
fény előttem.
Lelek utat.
Ahogy jöttem.
Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény
Reggelente megérkezem
burkomban és még félig alva.
Ül és összehasonlítom
vele, akit ölök magamba.
Az ő, aki egy célra ráfagy
és nem az, aki bennem ébred,
nem, akit néztem gótikának,
s álmomból följön, mint egy ének.
*
Ha arca csillárját kigyújtja,
s én állok, mint égő mezőben,
fölsistereg kamasznyi múltja –
látja, hogy bőrömet kinőttem.
Kicsi a kabát, szűk a ház,
padlón oltok erdőnyi lángot.
Kinyitja szemem ablakát,
és tapsol a fölforduláshoz,
és arca csillárját kigyújtva
áll ő is, mintha lángban állna.
Öszvér-szürke, leplombált múltja
ráül kialvó homlokára.
Nem illik írnom, ahogyan férfinak,
nem láthatok egy férfit az ágyra,
nem írhatom, hogy az esték alatt
akár lángoló benzintartályokat
érzem bőrömet, csontomat égni;
karját, hogy tenyeremmel koszorúzzam,
ha akartam is, nem illett –
Nem illett sajognom, sajogtam,
ahogy a szemen lőtt állat,
ha ő éppen vendégeivel vacsorálgat.
Írhatom, hogy felhőfoszlány vagyok
egy detronizált istenke kötényén,
gyomrot lukasztó temetéseken
elsirathatom én is magamat,
haza loholhatok és főzhetek békén,
írhatok arcok, szemek csillárjáról,
ünnepelhetek madarat és tájat,
de nem írhatom, hogy csontomig kívánom,
s teste belakja minden éjszakámat.
*
Ki is vagy nekem, nem tudom,
buszperron pokla, néma telefon,
közért, munka, két járdasor,
megbicsakló hangszálaim,
hajszolt, de máig nem lelt mondat –
Magasztalhatna ez a rím,
szebb, ha tisztellek gondnak.
Írjam-e, hogy te vagy napkelet,
mert oltalmadban élek?
Ha nem lehetek is veled,
belengi lélegzetemet
goromba fényességed.
Hazátlanból honosa lettem:
begyalogoltam tartományod.
Fürödtem felségvizeidben.
Aszfaltodon aranyat ások.
Írhatnám, hogy halálig mondom
nevedet, mint a létezésnek
igéjét e poros porondon,
míg korlátok tövében égek.
Deklarálom: te vagy az Isten
a vasbeton mennyországában,
s hogy bőrömet vásárra vittem,
amikor színed elé álltam;
írhatnám, hogy te vagy a kezdet,
ki engem jelenné emelhet.
Év az évre hiába épül:
nem, nem vonhatlak menedékül.
*
Farkasszemet néztem vele,
s belebuktam arca tavába.
A gyönyör kínja, melege
égetett, szárított hiába.
Elporladtam és föltámadtam
váltakozva, naptári pontos
következéssel, s megriadtan
láttam: hajamban tűzvészt hordok.
Hajam tövétől talpamig
vonultam izzó áhítatban,
bíztam csak benne: megtanít,
hogy önmagammá változtassam.
Tátogni étien? (barna kamra)
Bögrényi só, kenyércsonk nélkül?
Ne ismerjek semelyik magamra?
S a hangom didergősre kékül?!
Nem parolázok a magánnyal:
nyíljon inkább a föld alattam,
tűnjek el mocskában, sarában,
temetetlenül, siratatlan.
(1945. május 1.)
Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre,
S embernek nézi azt is, aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemére húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal,
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle…
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap,
Inség, veszély, kín meg nem tántorít,
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak gyáva rab vagy.
Hát újra a kezembe veszlek,
Kalandos élet vándorbotja!
Mert elfogott a nagy utálat,
A testem, lelkem belefáradt
A keserű, nehéz robotba.
Leszek megint szabad csavargó,
Bűbájos álmok kergetője!
Ki mit se bán és mit se fájlal,
És könnyű szívvel, könnyű lábbal
Megy hegytetőről hegytetőre.
Maradjatok meleg kemence
Vállán ti lusta, gyáva macskák!
Én nekivágok az erdőnek,
S részegre szívom a tüdőmet
A levegőddel, szent szabadság!
A vak homályból nekivágok
A fölkelő, vadsárga Napnak,
Nem kérdezem, mit ád a holnap,
Szememben új tüzek lobognak,
Szívemben új dalok fakadnak!
Nem nézem azt, hová visz útam
Fönt a hegyek közt vad viharban.
Az én utam. Magam kerestem.
S ha végem ez lesz és a vesztem:
Hát legalább magam akartam!
De addig élni… élni, élni!
Különbül, mint a többi bamba!
Legyen övék a csönd, a béke,
És mosolyogva, fütyörészve
Megyek a szép bizonytalanba…
Fehér lovam jól galoppol,
fehérebb lesz a haboktól,
bundás felhőt rúg a porból,
ugat minket por-komondor.
Híd előttem: fadobogó,
horkanva át robog a ló,
víz rezeg: békabujtató,
sás remeg: récealtató.
Kék homályban ezüstnyárfák,
felragyogó ezüstmáglyák,
hajladozva sustorogják:
így rohannak, akik árvák.
Bombázókról kondenz-fátyol
úszik, északig világol,
édes lovam, égre lábolj,
vágtassunk ki a világból!
Hiába hullt a hősök vére,
s hiába lett sírjuk Arad!
A hazafiak szép szívében
az emlékük örök marad!
De értelmetlen volt haláluk,
velük halt érték, becsület,
mert itt a mában nem találunk,
ki méltón ejtse nevüket.
A szabadság csak hiú álom,
s mindaz ki jót, szebbet akar,
nem győzhet itt, semmilyen áron,
elátkozott nép a magyar!
Meghaltak értünk, szebb jövőnkért,
ami talán sosem jön el,
meghaltak ők a szabadságért,
amit egy nemzet érdemel.
De hol vagyon a nép hatalma,
hol a szabadság? Nem tudom!
Idegenek uralma van ma,
s mi megrekedtünk félúton.
De a nemzet ma már nem lázad,
saját hazában küszködik,
s teszi a dolgát, hajtott fővel,
és tengődik, míg engedik.
Elvesztek már a régi álmok,
s nem látjuk, ki van ellenünk.
Megrendülten, s rémülten állok,
hisz nincsenek már itt velünk.
Kevés a méltó, igaz ember,
ki megóvhatná a hazát,
a legtöbb, ma már szólni sem mer,
nemhogy megvédje igazát.
Október hat, az égre rólak,
örök mementó vagy nekünk,
a hatalmasok összefogtak,
akkor és most is ellenünk.
Némán, merengve fejet hajtok,
bennük még égett büszkeség,
de bezárultak sorsnyi ajtók,
s hazánk a múltnak tükre rég.
Aradon ők, ott, tizenhárman,
értünk haltak hősi halált.
Hittek egy élhetőbb világban,
és mind a jó oldalra állt!
Az életüket adták érte,
hogy ez a világ szebb legyen,
nem szolgáltak rá a kötélre,
de vállalták a szent helyen.
Emlékezz rájuk magyar nemzet!
Nem is voltak mind magyarok!
Ne feledjük a hősi tettet,
mert ettől lettek szabadok!
A jövőnkért mutattak példát,
hogy ne bénítson félelem!
Hogy szabadságod élőn éld át,
és szép hazánk magyar legyen!
Aranyosi Ervin © 2021.10.06.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva.
Szabadság, mit legyűrt a zsarnok.
Egy nép mely gyászol, s ünnepel!
Temetni jöttünk és siratni,
de e nép többet érdemel!
A gőg, s a túlerő legyőzött,
de büszke népünk fennmarad!
Ők tizenhárman ott nyugosznak,
nem népünk sírja lett Arad.
Ha hűvös, őszi éjszakákon,
a csillagokat kémleled,
tizenhárom ragyogó csillag
felülről őrzi népedet.
Hibáinkból tanulni kéne,
mert „megbűnhődte már e nép”!
S a hűvös, őszi éjszakákon
érezd a HŐSÖK tekintetét…
Aranyosi Ervin © 2011-10-06.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva.