Pikával szívében született
valami segesvári síkon.
De se lópaták, se szúrt sebek.
Élni csak azért született,
hogy az élő halálban bízzon.
De rét lesz-e a lepedő,
ha nem vér: verejték-Szamos.
És elrejt-e, menekülő,
a kukoricás-levegő,
ha csak tüdődtől iszamos.
Dsida Jenő, én értelek.
Minden dobbanásszavad
enyém. Megérintettelek:
ujjam begyén a te teled
tündérei villámlanak.
Nemsoká már színről színre.
Én elkezdem, s te folytatod:
„A fűzfa behajlik a vízbe”,
és száll a szó szívről szívre,
s a Léthe lábunknál locsog.
Forrás: Lélektől lélekig
