https://verskucko.com

Címke: szemlélődés

  • Oravecz Imre: Emlékeztető

    Tél, hó, hideg,
    délután, csönd,
    egyedül a városi lakásban,
    sötétedés előtt tíz perccel,

    hirtelen megszólal az ablak alatti berkenyén egy feketerigó,
    és bejelenti az estét –

    ne feledd,
    ilyen pillanatokért élsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: A fecskék

    valamivel most könnyebb,
    lepattant a vasabroncs szivemről,
    sétáltam kint, a fák alatt,
    lestem a halakat a tóban,
    figyeltem a különféle, apró madarakat,
    szarvasok nyomát nézegettem,
    mintha nem az lettem volna, aki vagyok,
    egykedvűen, már-már derűsen gondoltam arra,
    ami elkerülhetetlen, s amitől rettegünk,
    a fecskék röptében gyönyörködtem,
    mintha először vagy utoljára látnám
    cikázó suhanásuk arabeszkjeit az égen,
    ilyen nyomokat hagyok én is idelent,
    ideges, kusza rajzolatot a porban,
    és mégis, akkor már az se bántott,
    csak sajogva együtt rángott, harcolt,
    ujjongva velük szárnyalt a szívem

    Forrás: Lélektől lélekig

    magyar költészet

  • Reviczky Gyula: Az erdő

    Szeretem fáid zizzenését,
    Rejtelmes árnyvilágodat.
    Ha elgyötört a gond, a kétség,
    Hűn őrizték meg titkomat.
    Szívemnek rejtett gerjedését
    Fűnek-fának ki nem beszélték.
    Erdő, te jó vagy s részvevő:
    Rejtsd el, ki bús és szenvedő.

    Beh jó sötétzöld fáid árnya,
    Ha izzó égről tűz a nap
    Ha meg vagy sértve, megalázva:
    Pihend ki erdőben magad.
    Oh mert a harcz, a földi lárma
    Elnémul e zengő magányba’,
    Ahonnan mit se lát szemed,
    Csak szelíden kéklő eget.

    Szellőtül ringó kebeledre
    Boruljon, ki magányt óhajt.
    A fák pajzánul enyelegve
    Gúnyolnak itt minden sóhajt.
    Kinek nem jő meg itt a kedve –
    Már élve holt, el van temetve,
    Ki téged, erdő, nem szeret:
    Még nem örült, nem szenvedett.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Weöres Sándor: Csillag (Az ablak négyszögében)

    Az ablak négyszögében
    csillag alvad
    fekete égen

    egy percet megformál a tompa fény

    sötéten áradnak a fák
    lombban messzi tenger énekel
    a szél függönybe döfi homlokát

    zárt perceden kívül
    csillagod elragad

    a kerten tajtékozva átfolyik a végtelen

    de a szobában összegyűlt a tér
    sarkokban elmerül

    karszék piros hajlásain
    átlátszón szétterül

    mosdókancsó indázó kék nyakán
    egyhelyben fölrepül

    gyűrűd az asztalon
    gyertya mit nem lehet eloltani

    a szigetet paskolja az éj

    tárgyak hullámverését
    süket héjukban hallani

    ablakkeretben alvadón
    mélybe csügg a szomorúság

    te mennyek ábrás könyve
    a teljes fényű ősi létben
    érintésre becsukódtál

    de szemem tovább fut a fedélen
    ahogy e csillag vándorol
    sok éve előtti sugarában
    pillantás parttalan ürébe

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor – Szóló sziklák között

    Állottam a völgy fenekén,
    Szédületes sziklák szorosán,
    És néztem a mélyből
    Az égreszökő magasokba.
    Haragoszöld fenyveseken túl
    Meredek, nagy szürke falak,
    Tarkahomlokú, roppant sziklaapák
    Meredeztek elő
    Idegen magasokba.

    Nekem, állónak szűk út szorosán,
    Bújó völgy sárborított fenekén,
    Szirtekközi szélben
    Szólottak a sziklák.

    „Mit akarsz köztünk,
    Por gyermeke, szólj.
    Férgek fia, föld unokája,
    Mit akarsz a magasban,
    Sártaposó?
    Ez itt az erők kőszáli világa,
    A keménység kőbirodalma,
    Ez a sziklavilág.
    Itt semmi sem él,
    Füvet se, fenyőt se találsz,
    Ez itt a halál testvérbirodalma.
    Itten csak a felhők
    Bús tábora jár,
    Csak a förgetegek,
    Szilajon rohanó szelek ajka dalol
    Rettentő énekeket,
    Miket emberi fülnek
    Meghallani nem jó.
    Hangjukra a vér tüze megfagy,
    Fátyol fut a szemre,
    Kemény köveken
    Megcsúszik a láb.

    A sziklavilág nem az embereké.
    Ez itt az erők kőszáli világa;
    Férgek fia, sár unokája,
    Mit akarsz te közöttünk?”

    Így szóltak a sziklák.
    Felszökve helyemről
    Felkúsztam a kőmagasokba,
    És szívtam az ormi szelet,
    S megtelt a szívem
    A kemény nagyság,
    Az égreszökő nagy erők
    Érzéseivel.
    S leszálltam a völgybe,
    S hallottam verni völgynek
    Lágy szíve erét.
    És zöld puha pázsit ölén
    Csörgő kicsi forrás
    Kristály vize mellől:
    Az égreszökő magasokba,
    A sziklavilágba
    Úgy néztem föl, mosolyogva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • John Keats – Szonett a szabadban

    (Vas István fordítása)

    Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
    oly édes annak, hogyha belelát
    a mennybe s oda lehel egy imát,
    hol telt mosollyal kék színű az ég.
    A szíve boldogabb lehet-e még,
    mint ha hullámzó réteket talált
    s olvas, gyepágyon nyújtva derekát,
    egy szerelemtől epedő regét.

    Ha este otthonába tér, a fül
    még sejti a madár dalát, a szem
    még rejti a kék, tág eget s örül.
    S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
    száll, mint a tiszta űrön át röpül
    egy angyal könnye, hullva csöndesen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Messze… messze…

    Spanyolhon. Tarka hímű rét.
    Tört árnyat nyújt a minarét.
    Bús donna barna balkonon
    mereng a bíbor alkonyon.

    Olaszhon. Göndör fellegek.
    Sötét ég lanyhul fülleteg.
    Szökőkút víze fölbuzog.
    Tört márvány, fáradt mirtuszok.

    Göröghon. Szirtek, régi rom,
    ködöt pipáló bús orom.
    A lég sűrű, a föld kopár.
    Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.

    Svájc. Zerge, bércek, szédület.
    Sikló. Major felhők felett.
    Sötétzöld völgyek, jégmező:
    harapni friss a levegő.

    Némethon. Város, régi ház:
    emeletes tető, faváz.
    Cégérek, kancsók, ó kutak,
    hízott polgárok, szűk utak.

    Frankhon. Vidám, könnyelmű nép.
    Mennyi kirakat, mennyi kép!
    Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
    masina, csengő, kürt, harang.

    Angolhon. Hidak és ködök.
    Sok kormos kémény füstölög.
    Kastélyok, parkok, labdatér,
    mért legelőkön nyáj kövér.

    Svédhon. Csipkézve hull a fjord,
    sötétkék vízbe durva folt.
    Nagy fák és kristálytengerek,
    nagyarcú szőke emberek.

    Ó mennyi város, mennyi nép,
    ó mennyi messze szép vidék!
    Rabsorsom milyen mostoha,
    hogy mind nem láthatom soha!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Ágai Ágnes: Ablakban ülve

    Ülök az ablakban.
    Nem várok senkit.
    Nem megyek sehová.

    A házak szemben már nem újjak,
    de még tartják magukat.
    Az utca pora leülepedett,
    mint az emlékek:
    csendben, figyelmeztetés nélkül.

    Az emberek jönnek-mennek.
    Nem látják egymást,
    nem látják magukat sem.
    Csak a kirakatot,
    csak az órát,
    csak a lépést, amit tenni kell.

    Én ülök az ablakban.
    Már nem sietek.
    Az idő siet helyettem.

    És ha megáll,
    majd én indulok tovább,
    lassan, a fény után.