És ha ez most komoly, ha tényleg ez lesz,
amit a sűrülő
jelek, bár kétesen, előlegeznek,
egyértelmű idő?
Ha a lehetséges világra dől, ha
kimoccantva a kő
jelen, ezer fakó lábán alóla
félmult nyüzsög elő,
mi eddig fojtva lappangott, de hatni,
jelezni így se szűnt –
ha az áttételes pokol helyett mi
kapunk most egyszerűt?
Sopánkodtunk elég soká: időnkül
ezt kaptuk, léttelen
tengődni benne – és ha most fejünkre csőstül
tömör történelem
zuhog, ha a sűrű panasz-vetésre
most érik meg kaján
termés, mikor unalmam vakmerése
többé dehogy kíván
felpörgetett időt, veszélyt a kinti-benti
depresszió helyett?
Értéktelent ki fél kockára tenni?
De most, mikor veled
tőled, neked – mikor orsóvá gombolyodva
ha tartasz s tartalak,
s ha tudnám, tartalak megint, és újra, s újra,
bánnám is én, ha csak
ez jutna, ez a langyos fél-éber fél-élet,
kiegyeznék vele.
Engem ördög visz, hát visz, de téged –
téged féltelek.
