A Tengert hoztam el Neked,
hogy betöltse hiányomat, árvaságom,
de mindig megérkezett valaki, aki
elvitte óceánjaid, megcsodálta
szemed kékségét.
Tengereim elapadtak,
virágaim elhervadtak.
Kerestelek máshol, másban,
a Gibraltári-szoros magányában,
Casablanca és Párizs fényében,
sötét kamrákban, harangzúgásban,
szülőasztalon, a félelem golyózáporában.
Veled, vagy valaki mással
nevettem, mégis idegen maradtam
benned, vagy valaki másban,
ólmos esőben, reggeli zokogásban.
Ünnep volt, ha jöttél, hiszen
én beszéltem rólad tízezer
méterrel a svájci hegyek felett,
én ringattalak az Adriai tenger
hullámaival.
Te voltál a ködösítő lélegzetben,
a megelőző percben, emlékezetemben,
te leszel a kék felhőkben, sárga
búzatengerekben, halálomban.
A Tengert hoztam el Neked, hogy
hogy Téged öleljen, ringasson,
mint Agamemnón ölelte Klütomanésztrát,
amikor Trója kapui várták végső
küzdelemre.
A Tengert hoztam el Neked, hogy
pásztortüzekkel perzselje szét
lázadásod, mint Agamemnón mükéni
tüzei, amikor kilépett a fellegvár
oroszlánkapuján.
A Tengert hoztam el Neked, zöld
oázisaival, fehér szikláival,
hogy csak te lásd könnyedségem,
kékségem, hogy bennem mérd le
önmagad.
Forrás: Lélektől lélekig
