A nő. Igaz. És én sem tagadom,
De ez a sors nagyon elágazik.
Közel, távol, mélységbe, magasságba
Szertefuttatja gyökérszálait.
Fülledt közelen, szellős messzeségen,
Bús mélységen, zord magasságon át:
Mindenki úgy, ahogy neki kimérték,
Ragadja meg a sorsa fonalát.
Az egyik fonál Lédához vezet:
Tűz, vér, piros kéj, fekete halál.
A másik végén szemérmes leányka,
Aranyhajú jövendő anyja áll.
Kerül, fordul a harmadik fonál,
S végül csak a hiú Évához ér,
Akivel csupán játszani lehet,
S aki játszik a játék kedviér’.
Futnak még száz irányba fonalak,
Minden fonál végén egy nőalak,
S mintha mind egy sors változata lenne.
De én rejtettebb kútfőre akadtam,
Szerelem útját hogy elhagyogattam:
Én, én a Testvért fedeztem fel benne.
Forrás: Vers mindenkinek
