https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • William Blake: A szerelem megriaszt

    A szerelem megriaszt,
    Mert emésztő lánggal ég –
    Ám a nyájas álnokság
    Megnyeri bárki szívét.

    (Végh György fordítása)

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Két szív között

    A szív forrong, lázad – de vár is…
    Látod, hogy eljött ez a nyár is…
    Hallod-e, hallod-e, kedves?

    Fogd le a szíved, zárd le a szádat.
    A nyár a fénybe hullott alázat.
    Csitt, csitt… Légy engedelmes…

    Forró a szél, hozzád nem enged. –
    Köztünk a mély jázminlehellet…
    Érzed-e, érzed-e, drága?

    Az úton százszor elakadnak,
    akik egymás felé rohannak,
    nézve a hold sugarába…

    Két szív suhan… S történjen bármi;
    oly szép: nem remélni, de várni…
    A száj ég, a szem szöge nedves…

    Egy nap, egy perc egyszer majd hírt hoz…
    Közeledünk… a csókhoz?… a sírhoz?…
    Ki tudja, ki tudja, kedves…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva: Hiányzol

    Mily messze vagy tőlem.
    A holdfényén repülnék hozzád,
    Szelek szárnyába kapaszkodva
    A szivárvány bíborán,
    Csak odaérhetnék, és betölthetném
    Magányod, nekem adnád az álomvilágod.

    Várj rám, s én jövök, az idő meg nem állít,
    Vagy fekete szárnyaimon, mint tetszhalálból ébredt
    Sötét angyal, bánom is én mivé lettem
    Érted eladnám az ördögnek is a lelkem!
    Emelj magadhoz, és ne engedj el soha.
    Ez az élet velem eddig olyan volt, mint egy gonosz mostoha…

    Hiányzol. Látod, a szívem téptem ki, hogy neked adjam.
    Fogadd el, vedd magadhoz és érezd minden lüktetését.
    De ha nem kell már, dobd el és taposd szét.
    Inkább a halállal egyesülök akkor.
    Nem lesz szükségem rá, nem viszem magammal,
    Csak egy fekete lepel lesz, mi testemet betakarja.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Őri István: Mondd, mi lesz

    …Mondd, mi lesz, ha megtalál az érzés?
    Mondd, mi lesz, ha hív a messzeség?…

    Mondd, mi lesz, ha érzem: mindez kevés?
    Mi lesz, ha menni akarok – hozzád! veled!
    Mondd, mi lesz, ha csak álmodom kezed?
    s az utat, mely feléd vezet?…

    akkor meghalok
    csendben, szótlanul
    elmegyek oda, ahol a madár se jár
    és várok a feltámadásig
    mert ott mindenki vár

    és beszélgetek velük
    elmondom életem
    mindent, ami történt velem
    és beszélek rólad is
    arannyal csillogót
    gyémánt szivárványt
    tűzzel lángolót

    mert szeretlek itt is
    ha bár csak lélek vagyok
    s mindent láthatok
    mi szép és kedves nekem
    de homályban van a világ
    csak téged lát szemem

    nincs kezem nyújtom feléd
    nincs hangomon suttogok neked
    ott messze lent, hol éled életed
    hátha áttör a zajon a szerelmes
    gyenge hang

    hátha úgy hallod meg
    mintha imára hívó harang
    és elindulsz felém
    úttalan utakon
    sohanemvolt vágyakon

    legyőzve mindent, mi utadba áll
    s közben a hívó harang szava
    előtted jár
    és vezet
    és egyre hangosabban…

    és egyszer csak megváltozik
    s akkor szívedbe béke költözik
    mert szavakat hallasz harangszó helyett
    és megérted: most már mindent lehet
    engem is! –

    és felém nyújtod szent kezed
    és nekem adod drága életed

    és feléd nyújtom van kezem
    és neked adom életem

    mindenem…

    örökkön örökké

    ámen

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – Elejtetted a napot

    Rád gondoltam délután,
    Fönn az arany nap sütött,
    S lehunyt szemhéjaimon
    Rózsaszínnel átütött.

    Fáradt arcom szelíden
    Tüzesítette a fény,
    S szemlehunyva a szokott
    Utazásra vártam én,

    Arra, mikor – halk hajó
    Titokzatos tengeren –
    Fekvőszékem útrakél,
    S lázam sodrán ring velem
    Felelőtlen, gyönyörű
    Fantázia-tájakig,
    Ahol romló életem
    Némely bús álma lakik:

    Mindaz, ami sohse lesz,
    Mindaz, ami sohse volt –
    Így indultam ma is el,
    Húnyt szemekkel, mint a holt,
    Álmodozni: életet.

    És úgy hajlott rám a nap,
    Mintha pilláimra a
    Rózsaszínű parazsat
    Az a szent fény ejtené,
    Mit még ott látott a szem
    Isten-atyja kebelén,
    S melyre szomjas szüntelen.

    És egyszerre úgy esett,
    Telin, forrón, hirtelen
    Rád gondoltam s arra, hogy
    Messze vagy, és jaj nekem.

    És megriadt szemeim
    Felpattantak: a hegyek
    Csúcsain már pirosan
    Búsultak a fellegek.

    És egy furcsa vízió
    Vad erővel elkapott.
    Úgy éreztem: kezeid
    Tartották ma a napot.

    Azért volt oly különös,
    Minden fénynél édesebb,
    És én ezt csak most tudom,
    Amikor már este lett,
    Mikor kezed fáradtan
    Elejti már a napot,
    S szívemben is csöndesen
    Elhallgatnak a dalok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő – Arany és kék szavakkal

    Miképen boltíves,
    pókhálós vén terem
    zugában álmodó
    középkori barát,
    ki lemosdotta rég
    a földi vágy sarát
    s már félig fent lebeg
    a tiszta étheren, –
    ül roppant asztalánál,
    mely könyvekkel teli
    s a nagybetűk közébe
    kis képecskéket ékel,
    Madonnát fest örökké
    arannyal s égi kékkel,
    mígnem szelíd mosollyal
    lelkét kileheli:

    úgy szeretnélek én is
    lámpásom esteli,
    halavány fénye mellett
    megörökítni, drága,
    arany és kék szavakkal
    csak Téged festeni,
    míg ujjam el nem szárad,
    mint romló fának ága
    s le nem lankad fejem
    a béke isteni
    ölébe, én Szerelmem,
    világ legszebb Virága.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Dsida Jenő – Meghitt beszélgetés a verandán

    Csodálatosan békés délután.
    Benne van teljes életünk.
    Ülünk egymással szemben,
    beszélgetünk.

    Egyszerű és jó vagyok,
    mint világ fölött lebegő
    madár. Te átlátszó vagy,
    tiszta, mint a levegő,

    mint üvegkorsónk friss vize,
    melyen átcsillan a nap.
    Én szomjas vagyok
    s te nem tagadod meg tőlem magadat.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Dsida Jenő – Vallomás

    Élek, mint szigeten.
    Mindennap térdre kell
    hullanom. Kívüled
    semmi sem érdekel.
    Kihűlhet már a nap,
    lehullhat már a hold,
    e zengő túlvilág
    magába szív, felold.

    Édes illatai,
    különös fényei
    vannak. És szigorú
    boldog törvényei.
    Mit máshol ketyegő
    kis óra méreget,
    itt melled dobaja
    méri az éveket

    s ha szólasz, mindegyik
    puhán, révedezőn
    ejtett igéd ezüst
    virág lesz kék mezőn
    és sóhajod a szél,
    mely fürtjeimbe kap
    és arcod itt a hold
    és arcod itt a nap.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Dsida Jenő – Tavalyi szerelem

    Emléke visszacsillog
    s olykor arcomra tűz,
    arcomra, mely fakó
    s elmúlt évekbe néz.
    Fényes volt, mint a csillag,
    forró volt, mint a tűz,
    fehér volt, mint a hó
    s édes volt, mint a méz.

    Még néha visszacsillog,
    de már nem bánt, nem űz,
    enyhén simogató,
    mint hűs, testvéri kéz:
    Lehullott, mint a csillag,
    elhamvadt, mint a tűz,
    elolvadt, mint a hó
    s megromlott, mint a méz.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Dsida Jenő – Út a Kálváriára

    Reszkető, enyhe fény sugárzik.
    Egy felhő lassudan megyen.
    A lélek fáj, a fény sugárzik.
    Valaki ballag a hegyen,
    hűs homlokáról fény sugárzik
    s szemét lehúnyja – úgy legyen!

    Elszállt szerelem illatától
    kövér és fűszeres a lég.
    Halott szerelem illatából
    soha, de sohasem elég.
    Bomló szerelem illatából
    sejti a szív, hogy itt a vég.

    A seb szép csöndesen begyógyult,
    – ó, angyalok, bús, kék szeme –
    a seb már nem sajog, begyógyult,
    – ó, halkan búgó, mély zene! –
    a seb már régesrég begyógyult
    és mintha mégis vérzene.

    Valaki lépked, felfelé tart.
    Bozót közt víg madársereg.
    Valaki lassan felfelé tart.
    Tövisről vérharmat csepeg.
    Valaki fel, a csúcs felé tart,
    hogy önmagát feszítse meg.

    Forrás: arcanum.com/hu