Szép szerencse, vak szerencse,
Mit gondoljak felőled?
Te vagy-e bolond, vagy a föld
Tesz bolonddá tégedet?
Világtalan vagy s az egész
Világ szeret tégedet,
S te szegény világtalan, a
Vak világot vezeted?
Én ugyan nem láttalak még,
Isten tudja, merre jársz;
Te is, amint veszem észre,
Magas palotákra vágysz.
Pedig hidd el, téged ottan
Nem szeretnek úgy soha,
Mint ahol megúnt testvéred
Él, a gyászos mostoha!
Azt veted okul talán, hogy
Háládatlan a világ,
S akit egyszer fölemeltél,
Utóbb a nyakadra hág,
Elfelejtvén, hogy mit adtál,
Újra elveheted azt,
S hűtlenül elpazarolják
Minden hozományidat?
Ah de épen ez ok ellen
Százezer példa beszél,
Hogy ki tízszer is elűzött,
Újra abba szeretél.
S ki érted hőn sohajtoz
Lenn a börtön fenekén,
Rá se nézesz, mert talán hogy
Örök szerelmet igér?…
Úgy van, úgy!… hogy a hasonló
Csak hasonlónak örül,
Te pedig a legkacérabb
Minden szépségek közül,
Hitvány és üres fejűket
Látogatsz meg, mint magad,
A nagy és bölcs nem kell… ők meg
Megvetik hatalmadat.
Szép szerencse, vak szerencse,
Mit gondoljak felőled?
Hogyha szép vagy, kár bizony, ha
Eltakarod képedet.
Szégyenled tán kicsapongó –
Sohse szégyeld – vétkedet:
Hisz ha vak vagy, a világ még
Nálad is szemtelenebb!…
Forrás: Lélektől lélekig
