Annyit néztük a Göncöl szekerét.
Szeretném tudni: együtt,
Együtt valaha fogjuk nézni még?
Annyit néztük a hegyek vonalát –
Vannak-e másvilági havasok –
Fogjuk-e nézni őket oda-át?
S lesz-e ott naplemente és Szamos?
A csendes víz alkonytól rózsaszín?
Vagy minden csupán kék lesz s aranyos?
Ó, rettentőn vágyom a túlvilágra,
Csak hinni, hinni benne nem tudok –
S mit ér nekem, ha ott meg is találom
Meleg szemét, mint hideg csillagot?
Forrás: Versek mindenkinek
Nekem nincs halloween, csak halottak napja,
ilyenkor az ember holtait siratja.
Mert ha fájó szívvel vissza gondol rájuk,
újra érzi azt, hogy mit jelent hiányuk.
Amíg velünk voltak, és közöttünk éltek,
nem sejtettük, milyen mulandó az élet.
Mennyi minden van, mit nem mondhattunk már el,
de talán hallhatják odafent a mennyben.
Most pár szál virággal emlékezem rájuk,
s halk imával kérem: legyen szép az álmuk.
Nem halnak meg ők, míg emlékünkben élnek,
s a vén idő szárnyán minden emlék szép lesz.
Istenem! Add azt, hogy nyugodt legyen álmuk,
s erőt, hogy a lelki békénk megtaláljuk.
Hisz hol ők nyugszanak nem fáj semmi többé,
s az emlékük itt él bennünk mindörökké..
Forrás: Szeretem a verseket
Én úgy igyekszem megnyugodni:
már a szívem sem mer dobogni,
lélegzetem is visszafojtom,
és ami fáj: én ki nem mondom,
csitítom magam, hogy ne sírjak,
hogy semmi szomorút ne írjak:
maradjon meg a néma bánat
ott bent a szívben önmagának!
Kinek beszéljek, tán a szélnek?
Vagy fönt a ködös, szürke égnek,
esőnek, hónak, zivatarnak,
panaszkodjam a hideg falaknak?
Papírra róni is hiába,
belesikoltani a világba
nem érdemes: a néma bánat
maradjon meg csak önmagának!
Ha olykor érzem: tűrhetetlen!
És nem bírom már türelemmel,
hogy így maradtam, így kifosztva,
kedveseimtől elrabolva,
hogy mérhetetlen messze élnek…
kinek zokogjam, tán a szélnek?
Szívemben elbődül a bánat,
de csak befelé önmagának!
És, hogy a hangját én se halljam,
összeharapom lázas ajkam,
a jajkiáltás föl ne törjön,
inkább a lelkem összetörjön!
Minek a szív, minek a lélek?!
Már nem tudom, miért is élek,
mért húzom, húzom, mint az állat
e sorsot, amely csupa bánat.
Csak nézek, nézek esdekelve,
egy villanásnyi fényt keresve…
s szemembe bús szemek merednek,
és könnyek, könnyek permeteznek!
Ki tette ezt, mi történt itten?
Nem tudja más csak, csak fönt az Isten,
de hangtalan sírjon a bánat,
csak bent a szívben önmagának!
Csitulj szívem, ne merj dobogni,
csak hagyd a lángot ellobogni,
már ami fáj, ki nem sikoltom,
lélegzetem is visszafojtom,
a néma fájdalom beszéljen,
helyettünk a nagy ég ítéljen…
s maradjon csak a mély búbánat
ott bent a szívben… önmagának!
Forrás: Szeretem a verseket
