Mint horkanó vad a végső gyötrelemben,
vicsorgó pofával, hogy a szív már-már beledöbben,
látom és tudom a sorsom, a sorsunk;
szédítő mélység fölé hajoltunk.
Lengő tőrök közt, útvesztők mélyén
a hajszolt test pörög, imbolyog;
a múltat éljük, a fegyver csöve mindig ránk forog.
Gyávák bére; a holt mozdulatlan, néma.
Átsző mindent az emlék, a képek egyre élesebbek,
a lét határán ringnak, emlékeznek;
szívünkig rágnak át, a csontok fájnak.
Reménytelen a tűz: a tipró halálnak
lepedéke födi az arcunk.
Egykedvűen, hisz minden mozgás céltalan,
élünk az iszonyatban fuldokolva, társtalanul.
Szétzúzatott mint szőlő a testünk.
Ránkszakadó térben fojtó, sűrű köd.
Vágytalan ki élhet?: a rabság örökre köt.
Reményünk: nyugtató menedék,
pihentető csönd. Fölöttünk üres ég,
villog a tél, a holtak harapása.
…………………………………….
Már megtanultuk: a lét sivár,
s a gyilkos éj, e néma kolostor mindenünk.
Forrás: Lélektől lélekig
