https://verskucko.com

Címke: táj

  • Sík Sándor – Eső a Vágon

    Esik az eső. Veri a Vágot.
    Esik az eső, hull, hull.
    Amerre nézek fénytelen szemmel,
    Zuhogó, locsogó vizeket látok.
    Nem látok napfényt, napvilágot.
    Daloljunk valami szomorú nótát.
    Ma úgy elkönnyezem egy régi-régi bűn.
    Esik az eső, hull, hull,
    Sirató-búsan, szürke-szomorún.
    Nem látok napfényt, napvilágot.
    Esik az eső. Veri a Vágot.

    Fekszünk a szénán hallgatagon.
    Esik az eső, hull, hull.
    Szólani szót most senki se merne,
    Néma igézet a szós ajakon.
    Itt jár valami bús hatalom.
    Daloljunk valami szomorú nótát,
    Valami hallgatót, valami régi-régit.
    Esik az eső, hull, hull.
    Érjük-e, éljük-e, valaha végét?

    Itt jár valami bús hatalom.
    Fekszünk a szénán hallgatagon.

    Nagy romos ormok ránk meredeznek.
    Esik az eső, hull, hull.
    Köröskörül a beszélő bércek
    Mind belevesznek, mind belevesznek.
    Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
    Daloljunk valami szomorú nótát,
    Régi napos napokról, amik szürkére váltak.
    Esik az eső, hull, hull.
    Amik elszálltak, messzire szálltak,
    Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
    Nagy romos ormok ránk meredeznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Viseltes szókkal

    vannak vidékek ahol a szerelem
    akár a harmat az árnyékos helyen
    tavasztól őszig őrizgeti magát
    szerény hasonlat de illik rám s terád
    félszeg is mint az iménti asszonánc
    de időt-jelző mint arcunkon a ránc

    vannak vidékek ahová nehezen
    vagy el sem ér a környezetvédelem
    kimossák sóid kasza is fenyeget
    csupán a harmat táplálja gyökered
    tisztások széle északos vízmosás
    ha annak vennéd hát legyen vallomás

    vannak vidékek ahol csak úgy lehet
    megmaradnunk ha kezemben a kezed
    és a viseltes szónak is hamva van
    ha félárnyékban s ha nem is boldogan
    száríthat szél és süthet hevet a nap
    míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Előhang

    vannak vidékek gyönyörű
    tájak ahol a keserű
    számban édessé ízesül
    vannak vidékek legbelül

    szavak sarjadnak rétjein
    gyopárként sziklás bércein
    szavak kapaszkodnak szavak
    véremmel rokon a patak

    szívemben csörgedez csobog
    télen hogy védjem befagyok
    páncélom alatt cincogat
    jeget-pengető hangokat

    tavaszok nyarak őszeim
    maradékaim s őseim
    vannak vidékek viselem
    akár a bőrt a testemen

    meggyötörten is gyönyörű
    tájak ahol a keserű
    számban édessé ízesül
    vannak vidékek legbelül

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós – Il faut laisser…

    Il faut laisser maison, et vergers et jardins, –
    egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
    morgom magamban és fülel a barna ösvény
    s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;
    két meztelen bokor mélán utánam bámul,
    úgy látszik ért a táj egy kissé franciául:
    il faut laisser, – mereng a tölgyfa is szavalva
    s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.

    Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve
    elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
    köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;
    az égi tereken madárhad vé-je úszkál
    és néha eltűnik a lassú szürkületben;
    a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,
    il faut laisser, – susog, Ronsard-t a földbe tették,
    s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.

    * „El kell hagyni a házat, a gyümölcsösöket és a kerteket.”

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Berzsenyi Dániel – Keszthely

    Itt, a kék Balaton partja virányain,
    Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág,
    Hol dús búzakalász rengedez a mezőn,
    S a halmok koszorús oldalain ragyog
    A százféle gyümölcs s a zamatos gerezd;

    Itt a keszthelyi zöld parton emelkedik
    A csendes Helikon. Jöjjetek, ó szelíd
    Áon szűzei, és verjetek itt lakást!
    Nézzétek, mi kies sorhegy ölelgeti
    A tér telkeit és a vizenyős lapályt;

    Itt leltek gyönyörű thessali berkeket,
    Bércforrást, susogó völgyeket és homályt.
    Gyakran múlatoz itt hínaras öblöken
    Nereus, sáskoszorús nymphaleányival;

    Gyakran zengeti itt Árion énekét
    A hold fénye alatt gerjedező vizen.
    S nézzétek, hol ama már feketült falak
    Látszatnak, menedékváratok ott vagyon!

    Ott vár titeket egy bölcs, s kebelébe zár
    Egy nagy férfi, kinek lelke periklesi
    Századnak született, s aki virágkorát
    Rómának ragyogóbb színre derítené.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Vachott Sándor – Balaton vidékén

    Az vagy, kies vagy, fénylő Balaton!
    Ölelve tartnak a part karjai,
    S mert mondhatatlan szép ezüst öled,
    El nem bocsátnak, a gyönyör miatt.

    Megáll a vándor csöndes partodon,
    S bár hűvös ősszel lásson tégedet:
    Fürödni benned élénk vágya jő.
    Midőn a nyájas este szétborong,
    Leszáll a holdnak szellemrésze rád,
    Leszáll a fényes csillagtáboré,
    És fenn az égen csak testök marad.

    Lágy habjaidnak búskomoly zaja
    Felkölti a szív mély sejtéseit.
    Szép vagy te, oh hullámzó Balaton!
    Közel hegyekről rád zöldellenek
    Végetlenül a jókedv bokrai,
    Mikről a bornak dús gyümölcse függ.

    De homlokodra tőn, óh Badacson,
    Az alkotó kéz sziklakoronát,
    Hogy légy királyné a hegyek között.
    Hadd nézzek én szét bérceid fokán.
    Előttem áll, mint összedőlt remény,
    Miként kirablott fészek, Szigliget.

    Az őszi nap bágyadt sugáriban
    Látom Csobáncot, Tátikát, Rezit,
    S a messzekéklő Szent Mihály hegyét.
    Költőd regéi, gyönyörű vidék,
    Örök zománcot vontanak reád.
    Az útazóra, látván váraid,
    Eltűnt időknek levegője száll.

    Víg Badacson még, víg és népes is:
    Szüretjein ki lenne szomorú?
    Régen keserge a szép Rózsa itt,
    A vén diófa már kiszáradott,
    Melynek tövében ült. És a rigók
    Csak vigalomnak hallják hangjait.

    Még összegyűlnek a termő hegyen,
    Szomszéd megyékből hölgyek és fiák.
    Bájlók a hölgyek, mint a táj maga,
    Szintoly igézők, mint szép Rózsa volt;
    De nincs komor bú arcaik felett.

    Szemök vidám, mint a szőlő szeme,
    Elénk daloktól zengnek ajkaik,
    S az éjszakákat táncban lejtik el:
    Im zeng az este víg zenéje már!
    Jertek, barátim, minket hí e hang!
    Örüljük át a holdvilágos éjt.

    S midőn a hajnal első fénye kél,
    Fogjunk kezünkbe habzó poharat,
    S éltessük e táj őszült dalnokát!

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Kiss Kálmán – Üzenet a hegyről

    Ülök a hegyen, kezemben pohár,
    aranylón csillog boromban a nyár.
    A madárzajos csend oly ringató,
    s úgy csillámlik, mint odalent a tó.

    Itten akár én boldog is lehetnék,
    El-elmélázok, szíven üt az emlék.
    S felüvöltenék, mert nem vagy velem,
    egyetlen Drága, te vad, szertelen,
    gyönyör, gyöngédség, seb, sajgó hiány,
    dadog a szívem, annyira kíván.

    Ide idézem emlékalakod,
    hogy megöleljen, mert magam vagyok.
    Érzem a szádat, forró és puha,
    testeden most e szép táj a ruha.
    Ölébe fogad engemet e táj,
    bódulat ringat, már semmi se fáj.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Nagy László – Balatonparton

    Balatonparton a nádi világban
    megbújtam egyszer, s csuda szépet láttam.
    Bóbitás nádon nádi veréb fészket,
    sás bokor alján kis vízicsibéket.

    Vad ruca moccant topogott a vízre,
    barna liléit vízi útra vitte.
    Senki se látta, csak magam csodáltam
    ott a víz partján még sokáig álltam.

    Játszott a nádas széllel és derűvel
    s hazaindultam nádi hegedűvel.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Zelk Zoltán – Mikor Ilobán este lett

    Szemembe úgy ragadt
    az ilobai nap,
    se délelőtt, se délután,
    mindig csak alkonyat,
    a falu szélén a Szamos,
    a házak közt a gyáva kis patak,
    a vízen ülő alkonyat
    hátán egy vízipók szalad.
    Csobogó alkonyat.
    Póklábú alkonyat.

    A törpe indóház előtt
    süvít a gyorsvonat,
    az ablakokon kihajol
    a bámész alkonyat,
    nézi a forgó réteket,
    körhinta-tornyokat,
    a szitakötő szárnyakon
    elzúgó dombokat.
    Pihen a sürgönydrótokon
    a fecskealkonyat.
    Mindig az alkonyat.
    Mindig az alkonyat.

    Aludni térnek a kacsák,
    de árnyuk ott marad
    az eperfa alatt.
    Az epervérben tocsogó,
    a kacsacsőrű alkonyat.
    Az eperfa a ház előtt,
    a fa előtt a pad,
    a házban anyám született,
    repednek a falak,
    rothad a zsindely, hull a mész,
    zuhog a vakolat.
    A padra ül, pipára gyújt
    a mészhomlokú alkonyat.
    A vakolatruhájú alkonyat.

    Nagyapa oly sovány,
    mégis, egyedül övé csak a pad,
    körülötte kövön, füvön
    az alkonyi csapat:
    a vendégek, a mindennapiak,
    zsíros hajú román paraszt,
    bíró és pakulár,
    s a kilenc kőtörő, hiszen
    a kőbányában munka vége már.
    Sárgult, avas szalonnát esznek ők,
    de sárga, hamisítatlan bőgés
    sárga szél égeti
    az avas arcokat.
    Csapkod a partra hajított
    hering-usonyú alkonyat.

    És jött egyszer a pópa is,
    de le nem ült, szalonnát sem evett,
    csak állt a kőtörők fölött,
    szakállát markolva beszélgetett,
    de hiába markolta is
    szakállát tíz ujjal is,
    az első szél fölkapta s elröpült,
    a kékes fellegek
    közt még sokáig fel-s-alá merült,
    míg el nem szállt meg,
    míg szoknyája hegycsúcsokig be nem
    takarta Ilobát.

    És akkor este lett.
    És akkor Iloba felett
    pópaszoknyájú öreg este lett.
    (Az a pópaszoknyájú este
    négy napig betakarta Ilobát,
    az a holdba röpült süveg
    négy napig varjúhangon kiabált,
    negyednapon négy deszka közé zárták
    és Nagybányára vitték nagyapát.)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Illyés Gyula – A tihanyi Templom-hegyen

    Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi
    Balaton, tavasz, hegyorom!
    Alig tudom magamba szedni.
    S egyszerre – sok nagyon!

    Szeretném – azért, hogy te is nézd
    szemembe tenni szemedet.
    Magányba zár, fojt, fáj a szépség,
    ha nem együtt látom veled.

    Nem érzed, amit én, – ez is fáj;
    semmi se jó már nélküled.
    Szeretném a szívembe tenni
    lüktető, élő szivedet.

    Mennyi szín! Nem tudok betelni.
    Mekkora távlat! Mennyi fény!
    Szeretném, szeretném, ha lennél
    tetőtől talpig én!

    Forrás: Szívzuhogás