Címke: táj

  •  Babits Mihály: Délszaki emlék

    Olyan meztelen volt az ég
    fényes köldökével, a nappal;
    akár egy szemérmetlen őrült,
    ugy ünnepelte önmagát.

    A kába tó fehéren izzott
    s ugy hullt rá a fekete hegy
    bozontosan; kacagtak véres
    foggal a gránátalmafák.

    Guruló, tüskés gesztenyék
    csiklandozták a buja föld
    néger husát; a fény sötétkék
    nyelvei nyalták a tarajt,

    hol az erdőtüzek kiégett
    tarlói ujravörösödtek,
    mint napvaditó lobogók
    s most a nap egy végsőt rivalt

    s egyszerre meghalt; s akkor oly
    csönd lett egyszerre, s oly sötét és
    olyan hideg hogy vacogott a
    nőkön a bolyhos, puha sál,

    vacogtak a bolyhok és rojtok;
    ür hullt az ég és föld közé,
    magasba szökött föl az ég
    s a mélyben meglapult a táj,

    mint szükölő vadállat. Én is
    összehuztam galléromat
    s ugy néztem az idegen ürbe
    mint a bujdokló bujdosók,

    ha veszélyes tisztásra buknak…
    Kezem kezedben lüktetett.
    Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
    egy part élén hol nincs bozót,

    nincs fedezék… Előbb-utóbb
    szembe kell nézni a halállal,
    dobolta egy bolond ütér,
    mig a társalgás elakadt.

    Ideges, ijedt és pici
    csillagok cincogtak az ürben
    s egy reflektor hideg tüze
    karmolta simán a tavat.

    Mint régi társak, kikre már
    a halál is duplán les, álltunk
    az éjben mely oly hüvösen
    tagadta forró nappalát,

    a messze, forgó ég alatt,
    melyre reggelig új lemezt
    csavart a nap, hogy tarka táncát
    folytassa a sodrott világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: HAJNAL

    A szálló porban az úton
    még csak a hajnali szél kanyarog.
    Övig mezítlen férfiak
    állnak a fényben arany patakok
    partján s aranyban mosdanak.
    Csattan a víz, tele füttyel a táj
    s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Blok: Füstgomolyok szállnak

    (Там неба осветленный край)

    Füstgomolyok szállnak a tág,
    világos égre.
    Idehallik lármás libák
    beszéde.

    Szabad szívem nem üli bú.
    Mereng a messze:
    valami zengés, iszonyú,
    száll tünedezve.

    Piszkos tollal kereng az ősz.
    Hallani: egyre
    csattog a fejsze, dőlnek ős
    szálfák recsegve.

    /Lator László fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Peter R. Holm: Ellenfényben

    Látom, ahogy az ellenfényben közeledsz.

    A hegyi sziklák éles kiugrásai

    akár árnyékok sötét hegyomlása,
    s az országút pora arany
    ködökben csillan, mozdulataid
    lassabbak, mint a valóságban.

    Körötted napfény csillámlása,
    szédítőn forró levegő, jössz
    semmibe tűnt egykori álmok
    világából, mögötted nagy zöld fallá
    záródik össze tömören az erdő.
    Látom, ahogy az ellenfényben közeledsz.

    Sulyok Vince fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Utassy József: Ámulat

    Ha tóra nézel, égre látsz,
    vonuló nagy vizekre.
    Napot fáraszt a vén halász,
    fölé feszül az este.
    És fúj a szél, és leng a nád,
    egy sirály vízre csattan.
    Micsoda csók, micsoda vágy,
    micsoda alkonyat van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Naplemente

    A fény csuklik keresztbe az ágon,
    Reszketőn, mint lágy tavaszi szellő.
    Szelíd lankák közt búcsúzik a Nap,
    Kendője bíbor palástú felhő.

    Megnőnek az árnyak, hív a távol,
    Sötétkék bársony hegyek intenek.
    Hangok élednek szunnyadó fűben,
    Pislognak aprócska, tünde fények.

    Rezgőn izzik egy röpke pillanat,
    Majd a valót elnyeli a sötét.
    Csendhangok születnek a táj ölén,
    Az éj felölti ében köntösét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – Eső a Vágon

    Esik az eső. Veri a Vágot.
    Esik az eső, hull, hull.
    Amerre nézek fénytelen szemmel,
    Zuhogó, locsogó vizeket látok.
    Nem látok napfényt, napvilágot.
    Daloljunk valami szomorú nótát.
    Ma úgy elkönnyezem egy régi-régi bűn.
    Esik az eső, hull, hull,
    Sirató-búsan, szürke-szomorún.
    Nem látok napfényt, napvilágot.
    Esik az eső. Veri a Vágot.

    Fekszünk a szénán hallgatagon.
    Esik az eső, hull, hull.
    Szólani szót most senki se merne,
    Néma igézet a szós ajakon.
    Itt jár valami bús hatalom.
    Daloljunk valami szomorú nótát,
    Valami hallgatót, valami régi-régit.
    Esik az eső, hull, hull.
    Érjük-e, éljük-e, valaha végét?

    Itt jár valami bús hatalom.
    Fekszünk a szénán hallgatagon.

    Nagy romos ormok ránk meredeznek.
    Esik az eső, hull, hull.
    Köröskörül a beszélő bércek
    Mind belevesznek, mind belevesznek.
    Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
    Daloljunk valami szomorú nótát,
    Régi napos napokról, amik szürkére váltak.
    Esik az eső, hull, hull.
    Amik elszálltak, messzire szálltak,
    Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
    Nagy romos ormok ránk meredeznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Viseltes szókkal

    vannak vidékek ahol a szerelem
    akár a harmat az árnyékos helyen
    tavasztól őszig őrizgeti magát
    szerény hasonlat de illik rám s terád
    félszeg is mint az iménti asszonánc
    de időt-jelző mint arcunkon a ránc

    vannak vidékek ahová nehezen
    vagy el sem ér a környezetvédelem
    kimossák sóid kasza is fenyeget
    csupán a harmat táplálja gyökered
    tisztások széle északos vízmosás
    ha annak vennéd hát legyen vallomás

    vannak vidékek ahol csak úgy lehet
    megmaradnunk ha kezemben a kezed
    és a viseltes szónak is hamva van
    ha félárnyékban s ha nem is boldogan
    száríthat szél és süthet hevet a nap
    míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Előhang

    vannak vidékek gyönyörű
    tájak ahol a keserű
    számban édessé ízesül
    vannak vidékek legbelül

    szavak sarjadnak rétjein
    gyopárként sziklás bércein
    szavak kapaszkodnak szavak
    véremmel rokon a patak

    szívemben csörgedez csobog
    télen hogy védjem befagyok
    páncélom alatt cincogat
    jeget-pengető hangokat

    tavaszok nyarak őszeim
    maradékaim s őseim
    vannak vidékek viselem
    akár a bőrt a testemen

    meggyötörten is gyönyörű
    tájak ahol a keserű
    számban édessé ízesül
    vannak vidékek legbelül

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós – Il faut laisser…

    Il faut laisser maison, et vergers et jardins, –
    egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
    morgom magamban és fülel a barna ösvény
    s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;
    két meztelen bokor mélán utánam bámul,
    úgy látszik ért a táj egy kissé franciául:
    il faut laisser, – mereng a tölgyfa is szavalva
    s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.

    Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve
    elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
    köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;
    az égi tereken madárhad vé-je úszkál
    és néha eltűnik a lassú szürkületben;
    a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,
    il faut laisser, – susog, Ronsard-t a földbe tették,
    s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.

    * „El kell hagyni a házat, a gyümölcsösöket és a kerteket.”

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)