Címke: táj

  • Váci Mihály: Messze-hívás

    A fű zölden kiált,
    kéken suttog az ég;
    mint hívó trombiták
    harsog a messzeség.

    S az erdők felszakadt
    sötétzöld sóhaja;
    a hegyek bágyatag,
    kékellő kórusa!

    A szél, a lágy vonó,
    hegedül csábítón
    a halkan dúdoló
    nyírfa-ág húrokon.

    És ellágyul a föld,
    amerre elmegyek,
    elém omlik a rög,
    csendben peregni kezd.

    Előttem fű fakad,
    a nyomomban virág;
    a föld is meghasad,
    ha várok még soká!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lator László: Hajnalka

    Csupa fény ez a kék lebegés ez a szárnyas hajlás
    csupa rezgő sóhaj szállt a parasztkeritésre
    Indák sürü indák egymást tépő
    egymásba fonódó zöld ölelése

    Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön
    borzong az anyagtalanul dagadó zuhatag
    Felhős szirmok súly nélküli tánca
    a hatalmas fény suhogó két szárnya alatt

    Hullám hullám duzzad elindul a bontott
    táj a kakukkfűillatu rét tenyerében
    Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön
    Földöntúli virágzás pillangók lebegése a szélben

    Forrás: Lator László versei.

  • Gyurkovics Tibor: Pasztell

    A ferde domb falán, hol fölkúszik az árnyék,
    az ablakomból látom, mezítlen láb halad.
    Körötte mind a csend, mit úgy adott a tájék
    ajándékul neki, mint ritka dolgokat.

    Kancsója billen egyszer, kis tej a földre löttyen,
    hosszú és sápadt arcát a lombok elfedik,
    hűs árnyak gyülekeznek köréje egyre többen,
    ő a fejét lehajtva megy föl-le, föl-le itt.

    Ha néha megpihen, mellére rátapadnak
    fehér és kék virágok – vad csecsemők sok kelyhe
    s szívják belőle a szerelmet és az ablak
    keresztje hull reá, mielőtt útra kelne.

    Reggel csak lefelé jön, este csak fölfelé megy,
    mint bábok színházában türelmes figura
    és mint az alvajáró átszeli a vidéket,
    az ég aljára lép s betér a kapuba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Fehér keretben

    A táj. A hallgatás, ahogy megyünk.
    Szavak mögöttünk láthatatlan láncon.
    Kimondtuk? Nem? Talán csak bentről szól
    az értelmét veszítő égi szózat.

    Megállunk. Hallgatunk. Ki tudja már,
    felelni most milyen kérdésre kéne,
    és volt-e itt kérdés egyáltalán?
    Mint ittfelejtett néma eszkimók a lék

    felett, úgy állunk – míg a jégbe fagy
    ideg, szigony; s a háló peng. – A táj,
    s a zajtalan idő, ahogy befon

    a téli fénybe. Hó és jég. Fagyos
    magányok égetése. Léghiány.
    És hallgatás fehér keretben – táj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Babits Mihály: Délszaki emlék

    Olyan meztelen volt az ég
    fényes köldökével, a nappal;
    akár egy szemérmetlen őrült,
    ugy ünnepelte önmagát.

    A kába tó fehéren izzott
    s ugy hullt rá a fekete hegy
    bozontosan; kacagtak véres
    foggal a gránátalmafák.

    Guruló, tüskés gesztenyék
    csiklandozták a buja föld
    néger husát; a fény sötétkék
    nyelvei nyalták a tarajt,

    hol az erdőtüzek kiégett
    tarlói ujravörösödtek,
    mint napvaditó lobogók
    s most a nap egy végsőt rivalt

    s egyszerre meghalt; s akkor oly
    csönd lett egyszerre, s oly sötét és
    olyan hideg hogy vacogott a
    nőkön a bolyhos, puha sál,

    vacogtak a bolyhok és rojtok;
    ür hullt az ég és föld közé,
    magasba szökött föl az ég
    s a mélyben meglapult a táj,

    mint szükölő vadállat. Én is
    összehuztam galléromat
    s ugy néztem az idegen ürbe
    mint a bujdokló bujdosók,

    ha veszélyes tisztásra buknak…
    Kezem kezedben lüktetett.
    Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
    egy part élén hol nincs bozót,

    nincs fedezék… Előbb-utóbb
    szembe kell nézni a halállal,
    dobolta egy bolond ütér,
    mig a társalgás elakadt.

    Ideges, ijedt és pici
    csillagok cincogtak az ürben
    s egy reflektor hideg tüze
    karmolta simán a tavat.

    Mint régi társak, kikre már
    a halál is duplán les, álltunk
    az éjben mely oly hüvösen
    tagadta forró nappalát,

    a messze, forgó ég alatt,
    melyre reggelig új lemezt
    csavart a nap, hogy tarka táncát
    folytassa a sodrott világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: HAJNAL

    A szálló porban az úton
    még csak a hajnali szél kanyarog.
    Övig mezítlen férfiak
    állnak a fényben arany patakok
    partján s aranyban mosdanak.
    Csattan a víz, tele füttyel a táj
    s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Blok: Füstgomolyok szállnak

    (Там неба осветленный край)

    Füstgomolyok szállnak a tág,
    világos égre.
    Idehallik lármás libák
    beszéde.

    Szabad szívem nem üli bú.
    Mereng a messze:
    valami zengés, iszonyú,
    száll tünedezve.

    Piszkos tollal kereng az ősz.
    Hallani: egyre
    csattog a fejsze, dőlnek ős
    szálfák recsegve.

    /Lator László fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Peter R. Holm: Ellenfényben

    Látom, ahogy az ellenfényben közeledsz.

    A hegyi sziklák éles kiugrásai

    akár árnyékok sötét hegyomlása,
    s az országút pora arany
    ködökben csillan, mozdulataid
    lassabbak, mint a valóságban.

    Körötted napfény csillámlása,
    szédítőn forró levegő, jössz
    semmibe tűnt egykori álmok
    világából, mögötted nagy zöld fallá
    záródik össze tömören az erdő.
    Látom, ahogy az ellenfényben közeledsz.

    Sulyok Vince fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Utassy József: Ámulat

    Ha tóra nézel, égre látsz,
    vonuló nagy vizekre.
    Napot fáraszt a vén halász,
    fölé feszül az este.
    És fúj a szél, és leng a nád,
    egy sirály vízre csattan.
    Micsoda csók, micsoda vágy,
    micsoda alkonyat van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Naplemente

    A fény csuklik keresztbe az ágon,
    Reszketőn, mint lágy tavaszi szellő.
    Szelíd lankák közt búcsúzik a Nap,
    Kendője bíbor palástú felhő.

    Megnőnek az árnyak, hív a távol,
    Sötétkék bársony hegyek intenek.
    Hangok élednek szunnyadó fűben,
    Pislognak aprócska, tünde fények.

    Rezgőn izzik egy röpke pillanat,
    Majd a valót elnyeli a sötét.
    Csendhangok születnek a táj ölén,
    Az éj felölti ében köntösét.

    Forrás: Lélektől lélekig