A fű zölden kiált,
kéken suttog az ég;
mint hívó trombiták
harsog a messzeség.
S az erdők felszakadt
sötétzöld sóhaja;
a hegyek bágyatag,
kékellő kórusa!
A szél, a lágy vonó,
hegedül csábítón
a halkan dúdoló
nyírfa-ág húrokon.
És ellágyul a föld,
amerre elmegyek,
elém omlik a rög,
csendben peregni kezd.
Előttem fű fakad,
a nyomomban virág;
a föld is meghasad,
ha várok még soká!
Forrás: Lélektől lélekig
Csupa fény ez a kék lebegés ez a szárnyas hajlás
csupa rezgő sóhaj szállt a parasztkeritésre
Indák sürü indák egymást tépő
egymásba fonódó zöld ölelése
Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön
borzong az anyagtalanul dagadó zuhatag
Felhős szirmok súly nélküli tánca
a hatalmas fény suhogó két szárnya alatt
Hullám hullám duzzad elindul a bontott
táj a kakukkfűillatu rét tenyerében
Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön
Földöntúli virágzás pillangók lebegése a szélben
Forrás: Lator László versei.
A ferde domb falán, hol fölkúszik az árnyék,
az ablakomból látom, mezítlen láb halad.
Körötte mind a csend, mit úgy adott a tájék
ajándékul neki, mint ritka dolgokat.
Kancsója billen egyszer, kis tej a földre löttyen,
hosszú és sápadt arcát a lombok elfedik,
hűs árnyak gyülekeznek köréje egyre többen,
ő a fejét lehajtva megy föl-le, föl-le itt.
Ha néha megpihen, mellére rátapadnak
fehér és kék virágok – vad csecsemők sok kelyhe
s szívják belőle a szerelmet és az ablak
keresztje hull reá, mielőtt útra kelne.
Reggel csak lefelé jön, este csak fölfelé megy,
mint bábok színházában türelmes figura
és mint az alvajáró átszeli a vidéket,
az ég aljára lép s betér a kapuba.
Forrás: Lélektől lélekig
A táj. A hallgatás, ahogy megyünk.
Szavak mögöttünk láthatatlan láncon.
Kimondtuk? Nem? Talán csak bentről szól
az értelmét veszítő égi szózat.
Megállunk. Hallgatunk. Ki tudja már,
felelni most milyen kérdésre kéne,
és volt-e itt kérdés egyáltalán?
Mint ittfelejtett néma eszkimók a lék
felett, úgy állunk – míg a jégbe fagy
ideg, szigony; s a háló peng. – A táj,
s a zajtalan idő, ahogy befon
a téli fénybe. Hó és jég. Fagyos
magányok égetése. Léghiány.
És hallgatás fehér keretben – táj.
Forrás: Lélektől lélekig
Olyan meztelen volt az ég
fényes köldökével, a nappal;
akár egy szemérmetlen őrült,
ugy ünnepelte önmagát.
A kába tó fehéren izzott
s ugy hullt rá a fekete hegy
bozontosan; kacagtak véres
foggal a gránátalmafák.
Guruló, tüskés gesztenyék
csiklandozták a buja föld
néger husát; a fény sötétkék
nyelvei nyalták a tarajt,
hol az erdőtüzek kiégett
tarlói ujravörösödtek,
mint napvaditó lobogók
s most a nap egy végsőt rivalt
s egyszerre meghalt; s akkor oly
csönd lett egyszerre, s oly sötét és
olyan hideg hogy vacogott a
nőkön a bolyhos, puha sál,
vacogtak a bolyhok és rojtok;
ür hullt az ég és föld közé,
magasba szökött föl az ég
s a mélyben meglapult a táj,
mint szükölő vadállat. Én is
összehuztam galléromat
s ugy néztem az idegen ürbe
mint a bujdokló bujdosók,
ha veszélyes tisztásra buknak…
Kezem kezedben lüktetett.
Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
egy part élén hol nincs bozót,
nincs fedezék… Előbb-utóbb
szembe kell nézni a halállal,
dobolta egy bolond ütér,
mig a társalgás elakadt.
Ideges, ijedt és pici
csillagok cincogtak az ürben
s egy reflektor hideg tüze
karmolta simán a tavat.
Mint régi társak, kikre már
a halál is duplán les, álltunk
az éjben mely oly hüvösen
tagadta forró nappalát,
a messze, forgó ég alatt,
melyre reggelig új lemezt
csavart a nap, hogy tarka táncát
folytassa a sodrott világ.
Forrás: Lélektől lélekig
A szálló porban az úton
még csak a hajnali szél kanyarog.
Övig mezítlen férfiak
állnak a fényben arany patakok
partján s aranyban mosdanak.
Csattan a víz, tele füttyel a táj
s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.
Forrás: Lélektől lélekig
(Там неба осветленный край)
Füstgomolyok szállnak a tág,
világos égre.
Idehallik lármás libák
beszéde.
Szabad szívem nem üli bú.
Mereng a messze:
valami zengés, iszonyú,
száll tünedezve.
Piszkos tollal kereng az ősz.
Hallani: egyre
csattog a fejsze, dőlnek ős
szálfák recsegve.
/Lator László fordítása/
Forrás: Lélektől lélekig
Látom, ahogy az ellenfényben közeledsz.
A hegyi sziklák éles kiugrásai
akár árnyékok sötét hegyomlása,
s az országút pora arany
ködökben csillan, mozdulataid
lassabbak, mint a valóságban.
Körötted napfény csillámlása,
szédítőn forró levegő, jössz
semmibe tűnt egykori álmok
világából, mögötted nagy zöld fallá
záródik össze tömören az erdő.
Látom, ahogy az ellenfényben közeledsz.
Sulyok Vince fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Ha tóra nézel, égre látsz,
vonuló nagy vizekre.
Napot fáraszt a vén halász,
fölé feszül az este.
És fúj a szél, és leng a nád,
egy sirály vízre csattan.
Micsoda csók, micsoda vágy,
micsoda alkonyat van.
Forrás: Lélektől lélekig
A fény csuklik keresztbe az ágon,
Reszketőn, mint lágy tavaszi szellő.
Szelíd lankák közt búcsúzik a Nap,
Kendője bíbor palástú felhő.
Megnőnek az árnyak, hív a távol,
Sötétkék bársony hegyek intenek.
Hangok élednek szunnyadó fűben,
Pislognak aprócska, tünde fények.
Rezgőn izzik egy röpke pillanat,
Majd a valót elnyeli a sötét.
Csendhangok születnek a táj ölén,
Az éj felölti ében köntösét.
Forrás: Lélektől lélekig
