Talán egyszer hiányzom még…
Mikor tavaszt búg egy madár,
talán felbukkan egy emlék,
és akkor majd gondolsz reám.
Talán lesz nyár és éjszaka,
mikor minden csillag ragyog,
egyedül ülsz egy kis padon,
s azt képzeled, hogy ott vagyok.
Talán a hulló levelek alatt
keress egy lábnyomot,
de visszahozni nem lehet,
amit az idő elmosott.
Mikor még nem volt „te” meg „én”,
csak „mi” – ez volt a szerelem?
Nekünk nem volt fagy, hó, halál…
Ne tudj feledni sohasem!
Forrás: Facebook
Szerb Antalnak
Csöndet? Magányt? Már azt se. Mi volna még
kedvedre? Semmi. Hallgatod úntan a
vak éjszakát. Dadog s elalszik.
Egykor erős, doboló dalokkal
zengett füledbe. Végtelen útjain
forrás fakadt: a líra zuhogva, bő
tüzekkel ömlő áradása.
Hagyd csak! Elúntam a vallomást is.
Csalódtál volna? Nem. Hanem ismered
az „életet”. Se titka, se ingere.
Jelzők, rímek? A nyűtt világ mint
képlet, üres vonalakkal, egy-két
számmal megoldott ócska egyenlet ing
előtted. „Inter arma silent Musae”…
Hallgass. Ne mentegesd magad. Ürügy kell?
Gyáva! Kopár vagy, akár az őszi,
kifosztott fák! Majd egyszer, igen, talán,
megjönnek eltűnt szárnyasaid, vadul
dalolva, szétrepedt torokkal,
tán arámul, csak az isteneknek!
Forrás: Magyar Kurír
