Ki volt Ilonka? Eddig róla persze
nem szóltam. Ő volt legjobb cimborám.
A legvadabb fiúknál több a mersze,
püföltük egymást hónapok során.
Övemben tomahawk, – kicsiny fafejsze, –
kertjük felé haladva szaporán
már messziről kutattam, vajha vár-e.
Én apacs voltam, ő meg delaváre.
Leírjam? Istenem, milyen nehéz
megfogni pár vonását! Szerterezdül,
bármily vigyázva nyul felé a kéz.
Húsz esztendő könnyes ködén keresztül
fúr át szemem, mikor szemébe néz.
Emlék-indákon millió gerezd ül
s valami mégis bizton igazít,
hogy őt szakítsam le, az igazit.
Aligha hinném, hogy utálatos volt.
Bronz-sárga szikrák szökdöstek haján,
az orra kissé szeplős és fitos volt,
cinkék vidultak tiszta kacaján,
gömbölyded arca fényes és piros volt
s kétoldalt olyan huncutkás, kaján
gödröcske, milyet angyalok kivánnak…
De mire kell szépség – egy indiánnak?
Most már bevallom, bármint hesseget
a szégyenérzés, hogy a latin órán
hozzáírtam az első verseket.
(Öreg tanárom zsörtölődve szór rám
utólagos, kemény intéseket,
ha ez kezébe jut.) De drága Laurám
nem tudta, hogy a Véres Kutyafog
Petrarca lett és rímeket nyafog.
Ez is miatta történt, csak miatta:
Egyszer apám, mint szokták jó szülők,
térdére vont s a nagy kérdést feladta,
milyen pályára vágyom s készülök.
– Költő leszek, – feleltem. – Tyű, ebadta!
hördült a hangja, mint egy vésztülök
– Te semmiházi Elkotródj azonnal! –
(Őszinte szó nem mindíg jár haszonnal.)
Bizony nem hagytam volna annyiba,
hogy így Pegázusom szárnyába nyesnek,
ha nem puhít meg úgy a galiba
és balsejtelme egy-két nyaklevesnek.
Ám a dorgálás végszavaiba
foglaltak immár maguktól elesnek
s erőtlenek, hogy jóra intsenek:
“Költők csak voltak, költők nincsenek!”
Hej, jó apám! Ha tudta volna akkor,
mily teljességgel nem mond igazat,
félt volna tán, hogy sorsa tisztes aggkor
helyett pokol lesz, kora kárhozat!
Nincs annyi szunyog nyári alkonyatkor,
nincs a mocsárban annyi sok moszat,
nem írt le annyi zagyva verset Kassák,
ahány költő itt ténfereg manapság.
Szegény Erdély Szegény irodalom!
Nyakába kötve irdatlan kolonca!
Ha mostan Byront mímelné dalom,
kitől örökbe szállt reám e stanca,
tudom, támadna rút riadalom:
névleg sorolnának fel, sok ribanca,
gyémántnak árult hitvány békasó,
kire köpik a nyájas olvasó.
Ijesztő versezményeivel házal
és kéreget a nyalka Nyallay,
bús ál-Petőfi, telve honfilázzal,
majd szétrepesztik mély sóhajai
s csak pénzt zsebelve áll odébb egy házzal.
(A hentesek mind mécénásai
s ki Nyallay-vers-olvasásra számít,
csomagoltasson tíz deka szalámit.)
S a többiek, sok borzas, buksi fej,
csupa megváltó, fennkölt lelkű, tiszta,
– egy perc nyugalmat tőlük merre lelj?
Már valamennyi gondjaimra bízta
néhány csodálatos művét, amely
neked köszöni létét, szent giliszta.
Könyv lep be lassan padlót és falat
s én hálhatok a szabad ég alatt.
De hagyjuk a honmentő, népszakértő
s egyéb csúf irodalmi tetveket,
(ez nem reájuk, a tetvekre sértő!)
kik csattogtatnak nyálas nyelveket
a hatalom talpán s szőnek megértő
“kultúrközeledési” terveket, –
minél többször rugnak belénk s beléjük,
annál mohóbb nyalóka szenvedélyük.
A rímem inkább rólatok pereg,
akik bozótok, sziklák közt merészen
törtetek ösvényt, első farmerek,
s tanyát ütvén ez erdőntúli részen,
dalt kezdtetek. (Én még mint kisgyerek
figyeltem rá, példát követni készen.)
Tábortüzetek most is zengve ég,
honfoglaló, nagy írónemzedék!
Reményik, Áprily és Tompa László
s a mindíg zsémbes, mindig harapós,
mindig teremtő tettekért parázsló
öreg harcos, a kajlabajszu Kós
és Kuncz, akit korán elvitt a gyászló
s a hullócsillag, Sipos Domokos,
Nyírő, Tamási, – még ki fér a listán?
Molter, Tabéry, Berde, Bartalis tán…
s ti mind, mindnyájan, tisztelt névsereg,
kiket nem sikerült itt rímbe rónom,
Betűországban bölcs miniszterek
s Kovács Laci a szerkesztői trónon! –
előttetek most büszkén tiszteleg
hegyes szuronyként villogó irónom.
A véletek való baráti lét
avatta széppé életem felét.
S Kemény János!… A térképen kereszttel
jelölik majd, hol áll a vécsi vár
s tanítják: itt volt az erdélyi Keszthely
és fényt vetett egy elborult, sivár
világba. (Kérlek, János, ne neheztelj,
ha ideírom, amit egy szikár
vén székely mondott rád a faluvégen:
“Báró ugyan, de abbahagyta régen…”)
És számon kívül hagyni ki meri
az ifjúságot, fürge versenyével?
A sorban első volt Szemlér Feri,
majd Kiss Jenő, aki huszonhat évvel
a pálmát mindnyájunktól elnyeri,
Ormos, Bözödi – s jönnek ismert névvel
a múzsa többi jó kegyencei,
Szabédi, Varró, Wass és Szenczei.
Sok jóbarát, szólj! Lesz gyümölcs a gallyon,
mely benned ily dús virágba szökött?
Csak rajtad áll, e vers szégyent ne valljon
s hogy száz év mulva csillaggal bökött
jegyzetben kell-e magyarázni, vajjon
ki rejlik egy s más említett mögött,
avagy dicső nevet ragyogva nyersz-e, –
… ha addig él e néhány strófa, persze.
Sok tarka-barka dolgot kellene
még följegyezni rólatok, de döntő
érv tiltakozva hangol ellene:
úgy cseng e dallam máris, mint Vizöntő
havában a vers népszerű neme,
farsangi rigmus, mókás felköszöntő,
vagy Szilveszterre tákolt színpadi
bohóság… Jaj, ha hallaná Ady!
Az ő tusázó, véres szellemének
hatása, hogy a játszi hangulat
megvetve bujdosik a magyar ének
berkeiben és többé nem mulat.
Kik vígat irtak, szemlesütve félnek,
mint csempészek, ha zubbonyuk alatt
tilos bankókat rejtenek a ráncok
s matatják őket vizslató fináncok.
Kicsit nagyképűek vagyunk s olyan
jelmondatunk is: “Századokra termelj
s tekintsd magad halálos komolyan!”
Lantunk nyögesztő, félmázsás teher, mely
úgy zeng, mint jégzajláskor a folyam
s nem pengi ki a habzó, fürge csermely
ezüstkövek közt zirrenő neszét.
Pedig be szép a könnyű, halk beszéd!
Forrás: Arkanum
