Hunyt szemmel fekszem a napban.
Hegyek, nyár, tavak, fellegek.
Utazó lelkem mozdulatlan.
Utazó lelkem ma pihen,
ajándékot kapott, amely
nem múlik benne sohasem.
Óh, Dolomitok! ormok! lila fény!
Pordoi! Latemár! Mennyi rettenetes
szépség nyilt egyszerre körém!
Milyen kincseket pazarolt
rám váratlanul egy világ,
amelyről sejtelmem se volt!
S hogy megbékültem! Óriás
éggé tágitott valami
földöntúli csodálkozás:
Úristen – – A szivem dobog,
és szeretném megérteni
a csodát, hogy boldog vagyok,
boldog! az! – De nincs rá szavam.
Emberek, én csak szidtam az
életet: nem volt igazam. – –
Hunyt szemmel nézek a napba,
s új öröm némít, altat el:
a szélcsöndes ormok nyugalma.
Forrás: Lélektől lélekig
