Elállt a fergeteg. Fán és virágon
a szélben millió kis csöpp remeg.
Füstölve fekszik lenn a völgy. Ilyenkor
születnek itt a záporfellegek.
Szállnak, lebegnek lomha szárnyalással
föl a kősziklás fenyves oldalán –
szeszélyesen gomolygó ködszalagjuk
a tündér-fáta csipkefátyla tán.
A csúcs fölött, a végtelen honában
vágyó kebellel várja már az ég,
s magába zárja nagy felhőkarokkal
a szomjazó, a testvér szürkeség.
Amint felettem némán elsuhannak
távol honom, szép napkelet felé,
úgy érezem, hogy bús feketeségük,
sorsuk – tulajdon síró lelkemé…
…Ha rózsáid között jársz andalogva
s megejt egy bús, merengő hangulat,
s ők rád borulnak könnyezőn, sötéten:
megérted-é a némaságukat?
Galbina, 1908
Forrás: Lélektől lélekig
